Velem aztán tényleg nem könnyű. Makacs vagyok, hisztis, erőszakos, nehezen kezelhető, infantilis és néha napján talán még önző is. Vagy csak önzőnek 
tettetem magam, hogy soha senki ne vegye, észre mennyire is vágyom arra a bizonyos szeretetre. Arra a mindent elsöprő, végzet szerű akármire, amiben oly sokan hiszünk.Azt hittem Te vagy az, titkon a lelkem legapróbb zugában közel két éve stuffolom magam azzal a nyilvánvalóan hülyeséggel, hogy talán Te vagy az igazi. Annak ellenére, hogy állandóan megbántottál, fájdalmat okoztál, belém rúgtál…mondjuk csak ki: kutyába se vettél! Én mégis, mintha Te lennél az atyaúristen vakon elhittem minden szavad, bele képzeltem mindent egy lehetetlen helyzetbe, szerelmet hallucináltam, Te pedig vígan röhögtél a markodba.
Egy ostoba, szeretetre éhes kislány voltam, aki semmi egyébre nem vágyott, mint hogy valaki őszintén csak őt szeresse. El voltam a saját képzelt világomban, aminek hirtelen Te lettél a főszereplője, isten tudja csak miért, hisz annak idején Te voltál számomra a szánalom és a gyűlölet élő szobra. Még attól is rosszul lettem, ha csak meghallottam a hangod. Aztán egy nap minden megváltozott, felfokozott érzelmeim átfordultak és a gyűlöletem, mintha nem is létezett volna szertefoszlott.…aztán jött a bumm! Felszállt a rózsaszín köd és Te ott álltál előttem lecsupaszítva, teljesen „meztelenül” én pedig végre (!) rájöttem ki is vagy Te valójában. Minden tulajdonságot világossá vált előttem, megértettem, hogy én is csupán egy voltam a sok közül. Nem tudom miért tartott ez ilyen sokáig, egyszerűen lövésem sincs róla miért reméltem veled kapcsolatban állandóan……néha napján felhívsz, és azt gondolod, minden rendben van, hogy én még mindig ott vagyok, ha szükséged van rá. De nem vagyok! Vígan elcseverészhetünk mi egymással, de semmi sem lesz már olyan, mint régen. Semmi más nem vagy számomra, mint egy nagy beforratlan seb, ami igyekszik begyógyulni. Kilábalok, mert ugye ki kell lábalnom. Mert erős vagyok, mindig is az voltam és holmi szerelem nem dönthet le a lábamról.…mert lehet, hogy velem nem könnyű. Lehet, hogy makacs vagyok, hisztis, erőszakos, nehezen kezelhető, infantilis és néha napján talán még önző is, de most már tényleg vágyom valami egészen újra, valami másra, amit egyesek csak úgy hívnak nagy szerelem, mások pedig úgy, hogy végzet.
tettetem magam, hogy soha senki ne vegye, észre mennyire is vágyom arra a bizonyos szeretetre. Arra a mindent elsöprő, végzet szerű akármire, amiben oly sokan hiszünk.Azt hittem Te vagy az, titkon a lelkem legapróbb zugában közel két éve stuffolom magam azzal a nyilvánvalóan hülyeséggel, hogy talán Te vagy az igazi. Annak ellenére, hogy állandóan megbántottál, fájdalmat okoztál, belém rúgtál…mondjuk csak ki: kutyába se vettél! Én mégis, mintha Te lennél az atyaúristen vakon elhittem minden szavad, bele képzeltem mindent egy lehetetlen helyzetbe, szerelmet hallucináltam, Te pedig vígan röhögtél a markodba.Egy ostoba, szeretetre éhes kislány voltam, aki semmi egyébre nem vágyott, mint hogy valaki őszintén csak őt szeresse. El voltam a saját képzelt világomban, aminek hirtelen Te lettél a főszereplője, isten tudja csak miért, hisz annak idején Te voltál számomra a szánalom és a gyűlölet élő szobra. Még attól is rosszul lettem, ha csak meghallottam a hangod. Aztán egy nap minden megváltozott, felfokozott érzelmeim átfordultak és a gyűlöletem, mintha nem is létezett volna szertefoszlott.…aztán jött a bumm! Felszállt a rózsaszín köd és Te ott álltál előttem lecsupaszítva, teljesen „meztelenül” én pedig végre (!) rájöttem ki is vagy Te valójában. Minden tulajdonságot világossá vált előttem, megértettem, hogy
én is csupán egy voltam a sok közül. Nem tudom miért tartott ez ilyen sokáig, egyszerűen lövésem sincs róla miért reméltem veled kapcsolatban állandóan……néha napján felhívsz, és azt gondolod, minden rendben van, hogy én még mindig ott vagyok, ha szükséged van rá. De nem vagyok! Vígan elcseverészhetünk mi egymással, de semmi sem lesz már olyan, mint régen. Semmi más nem vagy számomra, mint egy nagy beforratlan seb, ami igyekszik begyógyulni. Kilábalok, mert ugye ki kell lábalnom. Mert erős vagyok, mindig is az voltam és holmi szerelem nem dönthet le a lábamról.…mert lehet, hogy velem nem könnyű. Lehet, hogy makacs vagyok, hisztis, erőszakos, nehezen kezelhető, infantilis és néha napján talán még önző is, de most már tényleg vágyom valami egészen újra, valami másra, amit egyesek csak úgy hívnak nagy szerelem, mások pedig úgy, hogy végzet.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: