…mert sétásnak lenni jó volt!

„Újságíró szakkör. 2009. Nem vagyunk túl sokan, de talán mégis elegen. A Dunántúli Napló egyik munkatársa tart nekünk hétről hétre előadást és vezet be az újságírás rejtelmeibe. Élvezzük…igencsak élvezzük mind. Jókat kacarászunk, és észrevétlenül barátok leszünk. Mind az újságírással, mind egymással.” – Ekkor kezdődött minden. Bár annak előtte is tudtam, hogy az írás hatalmas eszköz, éreztem, hogy imádok a betűk tengerében elveszni, de az első tényleges megnyilvánulásom az első lépésem mégiscsak az volt, hogy elmentem erre a bizonyos szakköre. Megérte, piszkosul megérte. Hiszen életre szóló barátságokat kötöttem itt. Elszakíthatatlan köteléket az írással és megsemmisíthetetlen barátságot a Mimivel. 🙂

2013

Ma már ugyan több online magazinnak is rendszeresen írok, de annak idején első igazi, nyomtatásban megjelent írásom a Dunántúli Napló Séta rovatának volt köszönhető.  A gimnáziumi éveim derekán egyre inkább tényszerűvé vált bennem a felismerés, hogy a hobbym immáron kezd valóságos kereteket ölteni és egyre jobban elhittem, hogy ez lehet a hivatásom is. Akartam, mindennél jobban, ezért hétről hétre szorgalmasan írogattam a cikkeket. Minden héten, csütörtökön izgalmakkal telve vártam a Napló megjelenését, hiszen a csütörtök a mi napunk volt, a miénk sétásoké. Több velem, egykorú diáklánnyal és fiúval forgattuk a tollat, sokan csak kedvtelésből, de biztos vagyok benne, hogy sokan ugyanazon okoknál fogva, mint én. A minap a kezembe akadtak a régi csütörtöki naplók. Mert bizony mind megvan ám. 🙂 Eltettem őket egy szép kis dobozba, mert emlék, és mert akárhányszor csak a kezem ügyébe akad emlékeztet rá, hogy minden akkor kezdődött. Ott akkor, anno azon a szeptemberi napon vette kezdetét valami, mi mind együtt alkottunk valamit. Miközben olvasgattam sorra jöttek szembe velem az ismerős nevek. Akkor, annak idején nem tűntek fel, de ma, ma már többeket ismerek. Ki gondolta volna, hogy ilyen régre nyúlik vissza minden?Ki hitte volna, hogy már akkor egy oldalon szerepelt a nevünk? Engem meglepett. Megmosolyogtatott. Boldoggá tett. Hisz valamilyen módon mind megtaláltuk a helyünket. Nem tudom, hogy a Sétának köszönhetően-e, de megtaláltuk. Ugyan mindenkit nem ismerek, akik publikáltak a rovatban, de azt gondolom, hogy bármit is csinálnak most, elmondhatják magukról, hogy sétások voltak, mert sétásnak lenni jó (volt)! 🙂