“A szerelem a válasz, de amíg a válaszra vársz, a szex felvet néhány nagyon érdekes kérdést.”
Éppen két évvel ezelőtt ismerkedtem meg Woody Allen munkásságával. Nyilván tudtam ki ő, azt is tudtam, hogy rengeteg alkotás köthető a nevéhez, de a Vicky Cristina Barcelona című filmen kívül semmit sem láttam tőle. Megtetszett, na! Írtam is róla egy kritikát. Megfogott a szellemisége, pedig Allen munkáinak utolsó darabjai közt kapott helyett. Ezáltal pedig bizonyára az idősödő mester személyiségének 21. századi formáját csodálhattam meg. Kíváncsi voltam valamire a fiatal Allenből, látni akartam, mint szereplőt, mint rendezőt és forgatókönyvírót.
Az Annie Hallal kezdtem. Mi mással? Majd a Manhattanel folytattam. Aztán következett a Játszd újra Sam! végül pedig A varázsige: I
love you. Aztán, bumm, mint akit elvágtak elfelejtettem Woody Allent, kiléptem a fanatizmusom örült világából és visszatértem a valóságba.
Egészen tegnapig, amikor is eszembe jutott, hogy semmi másra nem emlékszem az Annie
Hallból, minthogy Diane Keaton szerepel a mester oldalán. Fogtam magam leheveredtem a gép elé és ismét elkalauzoltam magam Allen neurotikus, komikummal teli new york-i életébe. Annyit nevettem, mint talán még sosem. Egyszerűen csak magával ragadott az egész, élveztem minden egyes momentumát. Allentől megszokott módon hozza az életet élvezni képtelen figurát, aki túl van két sikertelen házasságon, amikor is megismeri Anniet. A nőt, aki nélkül úgy érzi, nem megy, aki a nagy szerelem, a valódi, az igaz. Kapcsolatuk kezdetét, felbomlását majd újrakezdését és annak végső lezárását követhetjük nyomon, mindezt fanyar humorral tarkítva. Tulajdonképpen az egész cselekmény nem más, mint egy flasback, ami egy nem mindennapi szerelem történetét meséli el. Mindezt játszi könnyedséggel teszi, humorban bővelkedve, intellektuális köntösben. Annak ellenére, hogy a mű 77-es, mégis roppant aktuális a mondandója, hiszen a szerelem sosem megy ki a divatból, ráadásul a „vajon hol csesztük el? kérdés is gyakorta elhangzik a kapcsolatok túlnyomó többségében.
Megdöbbenve álltam a tények előtt, hogy jóval többet nevettem a filmen, mint két évvel ezelőtt. Jobban átjött a mondanivalója, többre értékeltem, mint akkor. Talán annak idején nem szenteltem neki kellő odafigyelést, talán csak gyorsan végignéztem bele sem gondolva mekkora érték és Allen micsoda zseni. Mert be kell ismerni bármilyen is Woody Allen, a maga örült módján, annak ellenére, hogy gyanúsan pszichológiai eset, mégis csak zseni. Műveiben csak úgy sziporkázik, mintha nem is színészkedne, hanem inkább improvizálna.
Ma pedig megnéztem a Szentivánéji szexkomédia illetve, Amit tudni akarsz a szexről, de sosem merted megkérdezni című Allen alkotásokat. Ezekbe most nem mennék bele részletesebben, méghozzá azért, mert könnyektől fulladozva röhögtem és senki számára
nem szeretném lelőni a poént, aki még nem látta. Nevetve ajánlom mindenkinek, aki érez magában kellő komikumot ahhoz, hogy értékelje a morbid, fanyar humort. Bár személyes véleményem, hogy mindkét alkotás 10-ből 12-es.
Ez a szemüveges kis ember azzal nyűgöz le minket nézőket, hogy nem fél beszélni a szexualitásról, nem is ismer tabukat, ráadásul szenvtelenül figurázza ki saját magát is. Bár filmjeit rendre újraforgatja, az utóbbi években már európai köntösbe bújtatva és az is tény, hogy a férfi főszereplőnek Allen fiatalkori alteregóját kell eljátszania, de engem sosem zavart, hogy ugyanazok a karakterek keresik a helyüket ugyanazon szituációkban. Hiszen Allen ugyanúgy az életörök érvényű kérdéseire keresi a választ, akárcsak mi hétköznapi emberek, mindezt gátlások nélkül, őszintén és a helyzet az, hogy általában kitűnően. De közepesen minimum hozza a tőle elvárt és remélt színvonalat. Tagadhatatlan, hogy ismét beszippantott a mester neurotikus, szarkazmusban bővelkedő világa. Anyám szerint azért, mert én is örült vagyok. Ki tudja? De az biztos, hogy Allen számomra örök, a filmjeit pedig nem tudom megunni. A könnyed 90 perc szerelmeseinek pedig valóságos Kánaán.
