Pár hónappal ezelőtt írtam egy cikket az internetes párkeresésről. A Hírnök magazin hozta le, az Internetes társkeresés: pro és kontra címmel. Már akkor is megírtam, hogy regisztráltam egy netes társkeresőre, elsősorban anyaggyűjtés céljából. Szerettem volna válaszokat kapni, hogy vajon miért telepítettük át az ismerkedést az online világba, miért hagytuk magunk mögött a személyes találkozás csodáját és miért érezzük azt, hogy a cybertér valamiféle biztonságot nyújt?!
Most hónapokkal később ismét aktualitást nyerte ez a kérdéskör így tovább kutakodtam a neten. Rátaláltam egy olyan oldalra, ami funkcióját tekintve egyértelműen társkeresőnek titulálható, mégis rengeteg opciójának köszönhetően személyre szabhatjuk profilunkat. Nyilván ez máshol is lehetséges, de nem vagyok egy randi oldal guru, így csak a személyes élményeimről tudok beszámolni. Számos fotót tölthetünk fel magunkról illetve mindenféle személyes adattal pakolhatjuk tele profilunkat. Számomra a „legizgalmasabb” a fotók értékelése volt, aminek alapvető lényege, hogy csak akkor látod a saját fotóid értékelését, ha te magad is szavazol mások képeire. Mulatságos időtöltésnek is nevezhetném, de tulajdonképpen csak unaloműzésnek mondanám. Mindesetre, amikor megpillantottam a képeim értékelését nagyot dobbant a szívem. Átlagosan a férfi felhasználók nyolc egész feletti átlaggal jutalmaztak, ami állítólag nem rossz arány, ráadásul a népszerűségi mutatóm is egyre feljebb kúszik. 🙂
Önkéntelenül is elgondolkodtam: mi nők vajon tényleg az efféle visszaigazolásra várunk? Azt kívánjuk, hogy a képeink értékelése legyen átlagon felüli? Hogy kitudja, milyen férfi szemek vizslassák egész nap a kirakatba pakolt magánéletünket? Mert titkon arra vágyunk, hogy talán valamelyik az a bizonyos szőke herceg lesz fehérlovon? Ennyire alábecsülnénk magunkat? Ennyire nem hisszük el, hogy a személyes ismerkedés során, kellő önbizalommal is képesek vagyunk magunkat „eladni”? Nekünk a számítógép mögött ülve kell megkapnunk azt a bizonyos önigazolást? Mindegy milyen férfitól csak valakitől? Valakitől, akivel nem kell találkoznunk, de mégis olyan nőnek értékel, amilyenek a lelkünk mélyén lenni szeretnénk? Így védjük meg magunkat egy esetleg személyes találkozó kudarcától? Mi van velünk? Vagy ez a 21. század velejárója?
Nyilván nem azt mondom, hogy az internetes párkeresés ellen vagyok. Hisz megismerhetünk itt is olyasvalakit, aki a jövőben a társunk vagy éppen csak a barátunk legyen. De ehhez nélkülözhetetlen a személyes kontakt. Nem bújhatunk örökké az internet „óvó” falai mögé. Ki kell merészkednünk és ismerkedni. Használhatjuk ezeket az oldalakat, de a szimpatikus egyéneket meg kell invitálni, hogy egy face to face beszélgetés során is megbizonyosodjunk milyen is valójában. Hisz az internet nem adja vissza a valódi énünket, egy álomképet mutat, ami könnyen darabokra hullhat, pláne ha valótlan adatokat adunk meg magunkról.
Természetesen ismerek olyan párokat, akik a neten jöttek össze és máig boldogok, de ehhez egyértelműen hozzájárult az is, hogy eszükbe sem jutott, csak a tárkeresőre korlátozni a kapcsolatot. Ugyanis van “szerencsém” olyat is ismerni, aki viszont az interneten nagy szájú, de egy randiba már az istennek nem megy bele. Képtelen igent mondani a személyes találkára, evvel pedig megöli az egész ismerkedési folyamatot.
Sajnálatos módon nekem nem nyerte el a tetszésemet eddig egyetlen ilyen oldal sem, egy kis ideig még megőrzöm a regisztrációmat, hisz semmi jónak az elrontója nem vagyok, de úgy érzem túlságosan „régimódi” személy vagyok ahhoz, hogy a neten találjak szerelemre. A nyitott szemmel járás jóval jellemzőbb rám és inkább leszólítok, esküszöm valakit az utcán, minthogy egy chat szobában próbáljak meggyőzni arról valakit micsoda főnyeremény, vagyok. 😀
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: