Hirtelen nagyon aktuális lett ez a „szerelem-elengedés-szabadság” párhuzama. Ide-oda kattintok a neten és bármerre barangolok, ezzel találom szemben magam. Nem tudom miként lehetséges, hogy hirtelen többünknek is ennyire egy rugóra jár az agya, de a legutolsó néhány bejegyzésem, mind ezzel volt összefüggésbe hozható, azóta pedig nap, mint nap jönnek szembe velem a jobbnál jobb életbölcsességek, amik egy az egyben megegyeznek az én gondolataimmal, csak éppen más megfogalmazásban, másféle köntösbe bújtatva, egy másik író tollából. Mégis egészen a szívemből. Csak néhány a legjobbak közül, akiknek a gondolkodása, a világa közel áll az enyémhez és, akik remekül, talán remekebbül megfogalmazták, ami bennem is motoszkál hosszú hetek, sőt hónapok óta:
“Hiszem, hogy akiket egymásnak szánt a sors, azok minden nehézség és probléma mellett is egymás mellett maradnak, egyszerűen csak azért, mert úgy kell lennie…
De, ha mégis csak egy ideig kellett egymás kezét fognotok, akkor az mind azért volt, hogy tapasztalj, segíts, megérts, vonj le tanulságot, felállítsd az értékrended újra meg újra, de emellett találd meg önmagadat…és persze segíts neki is megtalálni önmagát.:)
Ha valamiért, valamilyen láthatatlan irányítás folytán Mellette ébredsz újra, meg újra, s ha Ő az, aki mellett igazán önmagad lehetsz talán ő az igazi.” (Kramarics Zsüli, a Ye.Smile.Love.blog szerzője)
“Szerelem. A napokban rájöttem valamire. Az ember csak akkor szerelmes, ha valami elérhetetlen után vágyódik. És most nem a plátói szerelemre gondolok. Az más. Arra gondolok, amikor nem tudod megfejteni a másikat, nem tudod, ő mit gondol, mit érez, de azt tudod, hogy van valami. Aztán mégsem történik semmi. Eltervezel valamit, megálmodsz pillanatokat találkozásokat, mondatokat, vallomásokat, csókokat, öleléseket, és nem történnek meg. Soha sem az történik, amit eltervezel. És ilyenkor mit érzel? Hatalmas csalódást. Összetörsz, lehet, hogy nem tudatosan, de folyton csak ezt kérdezed magadtól és az élettől – miért nem történik meg végre egyszer úgy, ahogyan én elterveztem. Annyira boldoggá tenne. De ez nem az élet. Az élet kiszámíthatatlan, soha nem tudhatod mi a terve, egy biztos: nem az, amit te elterveztél. Ne tervezz. Semmi értelme, csak magadat kínzod vele. És addig is, élj a pillanatnak, mert hidd el, előbb, vagy utóbb mindenre fény derül, lehet, hogy hetekkel, lehet, hogy évekkel később jössz rá a dolgok értelmére és fejet hajtasz az élet felett, mert lehet, hogy akkor, abban a pillanatban életmentő lesz számodra.” (Drencseva Nati, a Nana’s fashion szerzője)
“Nem kínlódni, elengedni. Elengedni, mert évek múlva lehet, hogy már úgysem vált ki belőled semmit – ahogy annyian a múltadból. Lesz majd. Lesz majd olyan, aki igen. Addig meg végig kell menned az úton, élvezni minden pillanatát.”(Oravecz Nóra)
Tegnap összetörtem, kiborultam, konkrétan dühöngtem, de néhány óra kínlódás után, felálltam ebből a kurva fotelből és kinéztem az ablakon, mély levegőt vettem és azt mondtam: NEM ÉRDEKEL! Hazudnék, ha azt mondanám, nem fáj és akkor is hazudnék, ha azt 
mondanám, hogy nem lenne kedvem egy féltéglát hozzá vágni, de azzal, hogy feleslegesen gyötröm magam, hogy túráztatom magam 
rajta semmit, de igazán semmit nem érek el. Lehet, hogy összetört a szívem, de az íróasztalom jobb alsó fiókjában tartok pillanatragasztót. Megnyitottam a szívem, feltártam az érzéseim és cserébe a nagy büdös semmit kaptam. De ezt is meg kell tapasztalni, át kell élni, máskülönben nincs tanulság meg konzekvencia és hosszútávon nincs fejlődés sem.
Talán Natinak van igaza. Talán azért voltam belé szerelmes, mert hajtottam az elérhetetlent. Mert kihívást jelentett, mert majd megvesztem a gondolattól, hogy nem az enyém. Ha megkapnám, ha az előre megírt forgatókönyvem szerint alakultak volna a dolgok, talán elvesztette volna az egész a varázsát, talán soha nem is szeretek bele, talán már az elején kialszik az a bizonyos szikra és nem tudok magam mögött két érzelem gazdag évet. Mert mindennek ellenére, annak ellenére, hogy a napokban volt néhány halál közeli élményem, mégis a legcsodásabb két év van a hátam mögött. Két olyan év, amikor végre éreztem, amikor végre teljes egészében átadtam magam az ösztöneimnek. Nem gondolkodtam, egyszerűen csak éreztem. Szerettem, sírtam, nevettem, de piszok módon éltem és éreztem.
Tényleg az elengedés a legnehezebb, amikor már tudatosítod magadban, hogy igen ennek vége és az életednek egy új fejezete nyílik. Mégis sokan hajlamosak vagyunk a múltban ragadni, rágódni, hogy „mi lett volna ha?” Semmi! Nem lett volna semmi, ennek így kellett történnie, meg kellet szeretnem, hogy aztán rájöjjek, nem működik. Most pedig bármennyire is nehéz, de el kell engednem. A gondolatot, mert már csak a gondolatba vagyok szerelmes. Ez már nem több egy hóbortnál, egy ostoba rögeszménél, egy becsípődésnél. El fog múlni, tudom, hogy el fog múlni, mert el kell múlnia.
Én pedig összekaparom magam, feltámadok és végre mosolyogva lépek ki az ajtón. Magam mögött hagyva minden negatív gondolatot, minden ostoba szeszélyt az összes félelmem és végre nyitott szívvel sétálok a világban, hagyva, hogy az élet oda sodorjon, ahova sodornia kell.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: