Tömeglány avagy Swarovskiért bármit ? !

“Ahogy rám nevetsz, nekem az volt fontos, nem a kinézeted,
’Hogy rám nézel, egy pillanat, de máris megigézel,
Az érzelem, mi legbelül van, nem a mellemen,
Én éreztem, tudod más nem kellett volna többé nekem!”
(Kovácsovics Fruzsina)

Előrebocsátom, hogy a történetben egy percig sem szeretnék általánosítani, csupán a mindennapi negatív tapasztalataimat osztom meg. Illetve a történet szereplői kitalált alakok, bármely egyezés a valósággal csupán csak a véletlen műve! 😀

Annak idején a nők harcoltak a jogaiért. Tiszteletet szerettek volna, vágytak rá, hogy emberszámba vegyék őket. Formabontó ötletekkel rukkoltak elő, részt akartak venni tipikusan férfi munkának titulált folyamatokban és szerettek volna egyenlő bánásmódban részesülni. Küzdöttek azért, hogy elérjenek valamit, nem akartak egész életükben kitartottként élni, mert úgy gondolták nekik éppen annyi jogunk van megdolgozni a pénzükért illetve a sikerért, mint a férfiaknak.  Ráadásul tarthatatlan állapotnak minősült, hogy a nők nem rendelkeztek választójoggal. Bár a nők jogait követelő hangok már a 17. században megjelentek, a feminizmus mégis csak a 19. század második felére teljesedett ki…

Ma azonban a 21. században sok nő megfeledkezik a jogairól. Sőt lealacsonyodik, megalázkodik, kirakatba pakolja mindenét és szelektál. Csóró nem csóró kategória. Presztízskérdés lett a BMW, az A5-ös Audi, a Gucci, az ajándék álom utak, a Swarovski…meg minden egyéb, ami a luxus árkategóriába tartozik. A nőknek fontosabb lett a pasi munkája, mint sajátjuk. Mert, ha a herceg jól menő orvos vagy ügyvéd, felcsillan a remény, hogy neki nem kell dolgoznia. De ha véletlenül kiderül, hogy a pasi se nem orvos se nem ügyvéd, mégis tele van lóvéval akkor meg már tök mindegy. Jöhet az álomút meg a Swarovski meg a luxus.

Természetesen ezek a nők általában agyatlan kis libák. Bábuk, akik jól mutatnak a palik mellett, de amikor már meg kellene szólalni, akkor feltűnnek azok a bizonyos hiányosságok. Ezek a nők nem az eszükkel, hanem a testükkel hódítanak. Lehet, hogy bombaformában vannak, de a tiszta kommunikáció itt teljes bizonyossággal elmarad. Korlátozódik az álomútra, a Swarovskira meg a luxusra. Az iq-juk pedig egyértelműen egy sült krumpliéval vetekszik.

Ezeknek a lányoknak fogalmuk sincs a való világról, gőzünk nincs, arról mennyit kell gürizni azért, hogy legyen belőlünk valami, mert nekik csak a külsőségek számítanak. Mert mekkora király már, ha eredeti Dolce-val rohangál, vagy a lábán ott virít a Manolo Blahnic. Mert mennyire eszelős, ha megfordul utána egy pali és esetleg fennhangon megjegyzi, hogy „Hú de jónő!” Mert nekik ez a visszaigazolás, ők ettől érzik magukat „értékesnek” Kurválkodnak, és közben ámítják magukat. Mert lehet, hogy megvan az álomút meg a Swarovski, de a pali egy nap fogja és lecseréli. Kifacsarja, megalázza, belerúg és az első kukába kivágja. De nem baj, mert az ilyen repül tovább, mondván lesz majd „jobb”, jön majd gazdagabb, aki majd értékelni fog.

Csakhogy az a nagy büdös helyzet, hogy az ilyen nőket, soha senki nem fogja értékelni, az ilyen mindig csak arra fog kelleni, hogy villoghassanak vele, hogy megjelenjenek velük, falatnyi kis ruhába bújtassák, meglepjék egy álomúttal meg Swarovskival aztán az első adandó alkalommal arrébb dobják őket. Bár azt hiszem nekik ez az élvezet, minél több pénzes palival jól megdugatni magukat, hogy ettől szépnek érezzék magukat. Szépnek, kelendőnek, értékesnek. Csak éppen ettől se nem szépek, se nem kelendőek, se nem értékesek. Csupán olcsó kis lotyók, pénzéhes szajhák, akiknek többet ér a BMW, meg az A5-ös Audi, az álomút meg a Swarovski, mint a valódi érzelmek, mint az anyagi függetlenség. A pasik meg nyilván nem fognak elszalasztani egy lehetőséget, pláne ha valaki szó nélkül felajánlja magát.

De mire jó ez? Mit várnak ezek a lányok? Nem volna jobb kezdeni magukkal valamit? Felemelni a formás kis popójukat és kitalálni, hogy mihez is óhajtanak kezdeni az életükkel? Nem volna klasszabb rájönni miben tehetségesek, mihez értenek és aztán neki állni szépen feltornázni magukat azon a bizonyos ranglétrán? Célokat kitűzni, vágyakat-álmokat elérni. Anyagilag és érzelmileg is függetlenedni és eljutni arra a pontra, hogy a pénz bizony nem boldogít. Mert csak egy eszköz, amivel szó szerint megvásárolnak.

Nem akarok álszent lenni és úgy tenni, mintha soha nem használtam volna ki, hogy valakinek van pénze. Hazudnék, és utálok hazudni. Igenis volt rá precedens, hogy kihasználtam egy pasi szeretetét és hagytam, hogy a pénzével fejezze ezt ki. Belementem a játékba, bár éppen tucatnyi tequilán voltam túl. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem kenhetem ezt az alkoholra. Másnap szörnyű szájízzel ébredtem, undorítónak és mocskosnak éreztem magam. A mai napig, ha eszembe jut, elfog a hányinger. Soha nem fogom magamnak megbocsátani azt az estét. Egyetlen mégis bűnös estét. Azt követően megfogadtam, hogy soha többé nem használom ki senki szeretetét, mert más az, amikor egy barát meghív egy italra és más, amikor tulajdonképpen áruba bocsátod magad. Számomra ez nem válaszható opció, nekem szabad élet kell, egy független élet, ahol mindent magamnak rakok össze. Mert sokkal jobb érzés a saját pénzemet költeni. Érezni, hogy ezért igenis megdolgoztam. Küzdöttem, hajtottam és mindent beleadtam.

A szerelmet pedig nem mérhetjük anyagiakban, hiszen a szerelem őszinte, tiszta érzés két ember feltétel nélküli szeretete, aminek nem az álom utakról se nem a Swarovski kellene szólnia.