“Annyi polc van a szívemben most már, hogy még akkor is lehet bele pakolni, amikor másoké már roskadásig van, vagy éppen leszakadó félben.” – Interjú a Vasladyvel

A Vaslady szupertitkos naplója egy több, mint háromezer főt számláló facebook oldal, ahol nap, mint nap jobbnál jobb  életbölcsességekkel találhatja magát szembe az ember. Az oldal szerkesztője, szerzője névtelenül publikál, mindezt teszi a családja illetve önmaga védelmében is, bár nem tartja kizártnak, hogy egy nap saját nevén jelentessen meg könyvet. Lelkes követői mindennap jelen vannak az oldal életében és folyamatosan biztatják, segítik munkásságát. Bár kiléte valóban szupertitkos, közvetlensége miatt mégis olyan, mintha ezer éve ismerném. Ismerjétek meg blogom első interjúalanyát: Íme a Vaslady!

Mióta foglalkozol az írással? 
Kislány voltam még, talán 9-10 éves, amikor azt a feladatot kaptuk az iskolában, hogy fogalmazzunk egy mesét. Kezembe vettem a tollat, és csak írtam, és írtam…Aztán beszedték a füzeteket, és másnap a tanító néni megkérdezte tőlem, hogy beleegyezem-e abba, hogy felolvassa a mesémet az osztályban. Mondtam, hogy igen, nem is értettem, mi történik, de aztán megnyugtatott, hogy ne izguljak, nincs semmi gond, sőt! Ő ezt a füzetet bevitte a városunkban már egy másik iskolába is, és felolvasta a felső tagozatos   “nagydiákoknak”, hogy na, kérem szépen, itt a követendő példa: ilyet tud írni egy kicsi lány. Akkor kezdtem el felfedezni, hogy olyan fantáziám és “írókám” van, ami nem feltétlenül adatott meg mindenkinek. Később is rengeteget olvastam, és írtam. Amíg más gyerekek a játszótérre jártak, én olvastam, olvastam, és olvastam, tizenkét évesen már olyan könyveken voltam túl, mint pl. Dymphna Cusack: Fekete Villám és a Hőhullám Berlinben c. regényei. Édesapám tanította meg nekem a könyvek, versek szeretetét, aztán rájöttem valahogy, hogy ilyet én is tudok. Elkezdtem megosztani a barátaimmal a gondolataimat, levelekben, később a munkahelyemen lehetőséget kaptam (egy hatalmas multiról beszélünk), hogy a céges lapban szerkesztő legyek, és itt saját írásokat publikáltam-nagyon sok pozitív visszajelzéssel.

Mi vezetett rá, hogy a facebookon oszd meg a gondolataid? 
Amikor elindult a facebook-őrület, persze én is beszálltam a ringbe, és aktívan farmoztam, kapáltam, öntöztem, etettem a jószágot, építettem, és mellette éltem a mindennapjaimat, az ismerőseimmel megosztva véleményemet a mindennapjainkról, az élet szösszeneteiről, jókedvünkről-problémáinkról, általában humoros formában posztolva. Sokan jelezték, hogy nagyon tetszik nekik, és volt, aki várta, hogy írjak, mindegy, hogy mit, csak unalmas az élet nélkülem. Mindig olyan munkám volt, ahol emberek vettek körül, rengeteget kellett kommunikálnom, problémákat megoldanom, sürögtem, forogtam, hozzászoktam, hogy sokan megismernek akkor is, ha strandpapucsban besétálok egy benzinkútra tankolni. Nem mondom, hogy időnként nem volt terhes, főleg, mivel eszméletlen arc és név memóriám van – ez biztosan szakmai ártalom nálam -. Jöttek a különféle facebook oldalak szebbnél szebb fotókkal, bölcsességekkel, szerelemről, kapcsolatokról, életről, mindenféléről. Egy nap megláttam, hogy az egyik ismerősöm egy ilyen oldalt üzemeltet, és nagyon sokan követik. Eszembe jutott, hányan javasolták már, hogy írjak, kértek, hogy vidítsam fel őket, jelezték, hogy szeretnének olvasni minden nap, és akkor belevágtam. Nem volt könnyű….sokkal könnyebbnek gondoltam. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyi időt és munkát kell bele fektetni, és hogy olyan lassan fog beindulni, hogy vagy két alkalommal is annyira elkeseredtem, hogy abba akartam hagyni. De voltak nagyon kedves barátok, ismerősök, akik nem hagyták, mellém álltak, bátorítottak, erőt adtak, és most itt tartok.

Névtelenül írsz – ez nyilván tudatos döntés – mi az oka a titokzatosságodnak? 
Tudatos döntés a névtelenség. Az írások nem feltétlenül a saját életemről szólnak, nem tükrözik az énemet, nem feltétlenül a saját véleményemet tolmácsolják, és ez így van rendjén, hiszen mindenkinek szólnak, sokan vagyunk, sokféle ízléssel, gondolati és érzelemvilággal, eltérő vallással, politikai nézettel, családi állapottal és még sorolhatnám. Mindenki magán szféráját, lelkét tiszteletben kell tartani, így az enyémet is meg kell őriznem, és ez nagyon nehéz. Sem a családomat sem a barátaimat, ismerőseimet nem tehetem ki annak, hogy ha esetleg valaki nem úgy reagál egy írásomra, ahogy azt az írott vagy íratlan szabályok megkövetelik, őket bármilyen ítélet, vagy atrocitás érje. Semmiféle hátrányát nem szabad, hogy megtapasztalják annak, hogy én publikálok. Sajnos vannak ezzel kapcsolatban kellemetlen tapasztalataim, az emberek olykor túlzott rajongásukat vagy éppen gyűlöletüket egészen extrém módon képesek kifejezni, és ez olykor kezelhetetlen, és felettébb kínos tud lenni. Egy nagyon fontos ok, amiért még ezt nem szeretném: akkora lelkivilággal vert meg a sors, mint a Kancsendzönga. Ha betalálna valami vitázó okoska, ahogy nagyon sok celeb blogon is olvasható a kommentek között, nem biztos, hogy megúsznám álmatlan éjjelek és lelki törés nélkül. Kinek hiányzik ez? Nekem nem. Van elég pitty-putty az életben, minek fokozni a drámai feszültséget?

Gyakran kapsz ezzel kapcsolatban kérdéseket, leveleket, hogy fedd fel a kiléted?
Nem igazán. Egyszer-kétszer előfordult már, ezeket nagyon diplomatikusan “kezelni” tudtam. De nem árulok el titkot azzal, ha elmondom: kötöttem egy-két nagyon kellemes barátságot is ennek az oldalnak köszönhetően. Persze kellő óvatosság és körültekintés után ( az illetők ugyanezt elmondhatják róla, ők is elég óvatosan közelítették meg a dolgot, nyilván nem véletlenül). Szomorú dolog, de nem azt a világot éljük, amikor megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy lelki sérülés nélkül élhetnénk az életünket a nyilvánosság előtt, és köthetnénk barátságokat minden elővigyázatosság nélkül.
Nem gondoltál még rá, hogy az írásaid egy blog keretében is megoszd az olvasóiddal? 
Nem, és ennek is az, az oka, amit ez előbbiekben kifejtettem: túlságosan “kiadja” a blog az íróját a publikumnak. Van egy írónő (dedikált példányú könyvem is van tőle, erre nagyon büszke vagyok ) minden regényét olvastam, ő Molnár Éva, közismertebb nevén Vavyan Fable. Ő például nagyon korrektül meg tudta oldani a privát szférájának megőrzését úgy, hogy olvasóköre és rajongótábora ne sérüljön, és abszolút elfogadják így. Tőle lehetne tanulni.

Ha három szóban jellemezned kellene magad, mi volna az három és miért? 
Őrült: a szó legkedvesebb értelmében. Örök bolondozó vagyok, aki mindenben benne van, sőt sokszor én magam találom ki a “mindent” Időnként nagyon nehéz velem, belátom, de egy biztos-mellettem sosem lehet unatkozni. És azért az már valami!
Álmodozó: olyan fantáziavilágom van, amibe minden belefér. Örök filozófus vagyok, rengeteget sírok, ha éppen valami nagyon fáj, és pont ugyanannyit nevetek, ha okom van rá, és elég gyakran van. Szerencsére!
Csupa szív: szerintem ezt nem kell magyarázni. Szeretem az életet, az embereket, és azt hiszem, ők is szeretnek engem. Aki meg nem, azt be szoktam kaparni, mint az öreg, ámde okos cicám a piszkát. Nem foglalkozom velük, és kész. Na, ezt nem volt ám ennyire könnyű megtanulni, mint most kijelenteni. De megtanultam, sok-sok munkával és gyakorlással. Éveim mentek rá, de megérte! Annyi polc van a szívemben most már, hogy még akkor is lehet bele pakolni, amikor másoké már roskadásig van, vagy éppen leszakadó félben.

Gondolod, hogy egy nap esetleg a saját neveden fogsz publikálni? 
Sokat gondolkodom rajta. Mostanában egyre többet. Egyetlen dolog hiányzik hozzá, hogy megtörténjen a csoda, vagyis hogy megírjam „A” könyvem. Ehhez pedig, arra lenne szükség, ami a legdrágább és sosincs belőle elég: időre.

Mik a terveid a jövőre nézve? Írói pályát képzelsz el magadnak vagy esetleg egészen más irányba orientálódnál?
Őszintén? Ha rajtam múlna, összekapnám a családom, elmennék velük egy karibi szigetre, és fantasztikus szegénységben és boldogságban élnék velük ott. Magyaros konyhát nyitnék három deszkából összetákolva. Nyilván az alapanyagok beszerzésénél már elvérezne a sztorim. Komolyra fordítva a szót: szerintem vannak nálam sokkal nagyobb tehetségek, és ők is éhen halnak, amikor írni próbálnak. Persze a fordítottja is megvan: néhányan jobban tennék, ha inkább tápos csirkét nevelnének.  Ha bekopogtat hozzám Életem Szerkesztője, és megmutatja az alsónaciját, hogy ő odáig van tőlem, annyira jó vagyok, és belepusztul, ha nem adunk ki közösen egy botránykönyvet, megírom neki egy hónap alatt. Annyira meghatódnék. De ha nem, akkor továbbra is maradok egy csupa szív, őrült álmodozó, aki mások napjait igyekszik szebbé tenni. Mert ez is lehet küldetés. Méghozzá csodaszép!

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=qHm9MG9xw1o&w=560&h=315]