csak lazán!

“csak lazán, mély levegő, és ének nincs itt félelem, hisz szabad vagy az élet örök, a lélek végtelen… “
(punnany massif)

Hihetetlen dolgokat produkál az élet. Hétfő óta dolgozom a napköziben, de abban a pillanatban, ahogy átléptem az ismerős épület kapuját elkapott egy régi, jóleső érzés. Hirtelen újra 1994-ben voltam, éppen csak betöltöttem a hármat és hisztérikus sírások közepette kapaszkodtam az anyámba, aki igyekezett beszoktatni az óvodába.

Nem tudom, hogy ez valóban megtörtént-e, vagy ebben a formában történt-e, de van egy ilyen emlékem. Igazán valósnak tetszik, behunyom a szemem és látom magam háromévesen, ahogy toporzékolok, bár a helyzet az, hogy a családi videó felvételeknek hála vagy nem hála rengeteg sok „kamu” emlékem van. Olyan helyzetek, amikre tulajdonképpen nem is emlékszem, talán meg sem történt, mégis beivódott az agyam egy kis rejtett zugába.

Most csaknem húsz évvel később újra átléptem pontosan ugyanazokat a küszöböket, csak éppen most a másik oldalon vagyok. Már nem én vagyok a hisztérikus, toporzékoló hároméves. Most én vagyok a majdnem felnőtt huszonéves, aki picikkel van körülvéve. Akikért felelős vagyok, akikre figyelni, vigyázni kell. Akiket egy percre sem hagyhatsz szem elől.

Annak idején, amikor még a másik csapatban játszottam, gyanúsan körberöhögtem volna az illetőt, aki azt mondja, hogy egy nap itt fogok dolgozni. Félre értés ne essék nem azért, mert bárminemű gondom van ezzel az állással. Sőt! Egyszerűen csak elképzelhetetlennek tűnő helyzet lett volna. Gyermekéveimet ezen intézmény falai közt töltöttem s bár óvodásként imádtam…mert ugye néhány nap alatt feldolgoztam a feldolgozhatatlan, hogy az anyám otthon maradt. Kisiskolásként már nem volt a szívem csücske. Jó tanuló voltam, büszke szülők első szülött csemetéje, valami mégis hibádzott. Nem éreztem magam hasznosnak, annak ellenére sem, hogy állítólag (!) okosabb voltam az átlagnál.

Sosem éreztem magam okosabbnak az átlagnál. Imádtam jó tanuló lenni és 12 éves koromig ki sem kopott belőlem a versenyszellem, de valamiért mégis mindig úgy éreztem, hogy bizonyos tanárok- diákok-ott dolgozók begyében vagyok. Pedig csak egy gyerek voltam, annak ellenére is, hogy piszok egy fantáziám volt és kemény véleményeket formáltam már akkor is.

Azt hiszem hamar kialakult a személyiségem azon része, ami a töretlen makacsságomért felelős. Talán tényleg belerúgtam másokba a szavaimmal, és ahogy idősödtem igyekeztem minden kimondott szó előtt tízig elszámolni. Mert hát ki vagyok én, hogy ítélkezzem…jogtalanul mások feje felett pálcát törni, pláne alig tíz évesen. Iszonyú lehettem belátom.

Mégis életem legszebb évei voltak. Soha nem voltam magányos és sosem kellett azon gondolkodnom, hogy kit hívok meg a születésnapomra. Ma már csupán csak egy maroknyi baráttal veszem körbe magam, mert annyiszor mentem testtel a tűzbe és annyi sebet szereztem, hogy megtanultam a leckét. Már tudom kik azok, akik méltók arra, hogy a barátjuk legyek. Oda-vissza, kölcsönösen, érdekektől mentesen. Ezek már nem is hétköznapi értelemben vett barátságok, hanem erős, elválaszthatatlan kötelékek.

S most húsz évvel később ismét az ismerős falak között töltöm a napjaim és úgy érzem életem legszebb napjai, hónapjai, évei állnak előttem. Furcsa, bizsergető érzés, még szoknom kell a helyzetet, vissza kell, libbenem abba az életbe, amikor csak kétháznyit sétálok a helyre, ahol a napom egy részét töltöm. Meg kell szoknom, hogy elég csak 7kor-negyed 8kor kelnem, hogy beérjek. Mégis mindennap, amikor átsétálok, átfut az agyamon, hogy minden rosszul sikerült baráti kapcsolatom ellenére imádom ezt a falut. Imádok itt élni, mert itt voltam gyerek, itt nőttem fel, itt játszottam kifulladásig vagy vertem össze a barátnőmet. (jelzem visszaütött)

Meg kell szoknom, hogy az általános iskolai nagy szerelmem édesanyjával dolgozom együtt. Annak ellenére is, hogy ezer meg ezer éve nem táplálok a fiú irányába barátságnál különb érzéseket. Mégis furcsa, még úgy is furcsa, hogy szinte azonnal megtaláltuk a közös hangot.

Ugyan még csak három napja vagyok itt, belerázódom, úgy érzem. Remekül telnek a napjaim, évek óta nem keltem reggelente mosollyal az arcomon, még akkor, sem amikor az állítólagos szerelmem mellett ért utol a reggel. Évek óta egyszer sem éreztem magam igazán hasznosnak, valamire valónak és talán éppen ebből fakadóan lázadtam és szítottam magam körül a feszültséget. Évek óta nem voltam boldog. De most hirtelen minden molekula a helyére került, mióta megtanultam lazán kezelni a dolgokat és a visszahúzó megjegyzéseket elengedni a fülem mellett, azóta minden reggel mosolyogva szürcsölöm hol a csokis, hol a mogyorós, hol pedig a vaníliás cappuccinot. (Mindhármat szeretettel ajánlom, mert nevetségesen olcsón lehet hozzájutni a Sparban. 😉 Ráadásul észvesztően finom. 🙂 )

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=vI80QjfYpgk&w=560&h=315]