Kezdjetek el félni, lesz még melodráma [1]

A tegnapi nap utolsó esélyként egyben pedig Damoklész képzeletbeli kardjaként lebegett felettünk. Az ország jelentős része bízott egy szebb jövőben, egy egységesebb Magyarországban. Bár kitudja, lehet, hogy dédnagyanyám szavaival élve „szart cseréltünk volna fosra”. Ezt azonban már sosem fogjuk megtudni. Soha a büdös életben nem fogjuk megtudni, hogy a Kormányváltók csak ígérgettek-e a nagyvilágba vagy tényleg szabad demokráciára akarták cserélni ezt a szocializmusra hajazó mocskot.

Egészen addig a pillanatig, amíg be nem léptem a szavazóhelyiségbe szentül hittem, hogy van lehetőségünk változtatni, hogy bármilyen opció már győzelem és, hogy ebben az országban a Fidesznek nincs maradása. Van, kérem szépen. Bár szerény elgondolásom szerint a tegnapi nap jócskán kimeríti, a választási csalás fogalmát mégsem lehetek benne száz százalékig biztos, hogy nem a sok elfogult birka ideológiájának estünk áldozatául. Ettől függetlenül nem kerülte el a figyelmem, hogy nem szavazhattunk saját tollal (én szavaztam, hogy basszák meg) és nem volt kötelező leragasztani a borítékot (én jól benyálaztam, had tépegessék) sőt akadta, aki még csak borítékot sem kapott. Bár nem lesz érvénytelen a szavazat boríték hiányában, de annak valami oka akkor is van, hogy országos jelenség volt a toll és boríték kérdése. Lehet, hogy káoszelméleteket gyártok, de nem hiszek a véletlenekben.

Képtelen vagyok felfogni, nem jutok dűlőre az érzelmeim felett. A csalódottságom olyan mértékű, hogy egész éjjel ébren forgolódtam A B és C terveken agyalva. Ugyanis fogalmam sincs a merre és a hogyan tovább kérdéséről. Fogalmam sincs róla, hogy miként arathatott győzelmet, ráadásul ekkora fölénnyel egy olyan állítólag demokratikus párt, akik az utóbbi négy évben nem csináltak az ég adta egy világon semmi mást, mint kisemmizték az amúgy is nehéz sorsú kisembereket. Megfosztották őket a jogaiktól és elvették a megélhetésükhöz szükséges napi betevőt. Ennek következményeként nem fér a fejembe a tegnapi nap eredménye. Vegyük példának a rendőröket: A nyugdíjas rendőrök elvesztették a nyugdíjuk a 16 %-át, amit, visszakapnak ugyan, ha évi 60 napot önként és dalolva bevonulnak katonának. Hozzáteszem, ha osztunk, szorzunk így drágábbra jön ki a volt rendőrök ellátása, hiszen a 60 napnyi szolgálati idő alatt, utazási támogatást, napi kétszeri étkezést és egyenruhát kapnak. Kérdem én ebben mégis hol a ráció? Megválaszolom: ez színtiszta szopatás. Vagy ott vannak a rokkantnyugdíjasok, akik egészségkárosodásuk miatt rokkant nyugdíjasként kényszerültek élni, sok esetben elképesztően fiatalon Erre fel a kormány megvonta a járandóságukat, jelenleg többnyire rehabilitációs ellátást kapnak, ami nagyjából 65 %-al kevesebb pénzt jelent a számukra. Vagy ott vannak az egyetemisták illetve akik szeretnének felsőoktatásban tanulni, de a keretszám csökkentések majdhogynem lehetetlenné teszik, hogy azt tanulják, amit igazán szeretnének. 150-200 ezer forintjuk pedig nincs félévente arra, hogy egyetemre járjanak és még el is tartsák magunkat.

Ráadásul visszakanyarodva a rendőrök példájára, tőlük úgy vették el a státuszukat, hogy visszamenőlegesen módosítottak törvényt, ami elég erősen Alkotmány ellenes, sőt még a római jog is kimondja, hogy visszamenőleg törvényt úgy nem módisíthatunk, hogy az degradáló legyen az érintett személyekre.

Emellett nem lehet elmenni amellett a tény mellett sem, hogy átlagosan megnézve, ha száz embert megkérdeztünk maximum kettő mondta, hogy Fidesz szimpatizáns. Oké feltételezzük, hogy másik hét titkolta. Az akkor sem kétharmad, akárhogyan csűröm-csavarom. Akkor magyarázza már el nekem valamelyik kurva okos, hogy mitől narancssárga az egész ország?

Végül Babits Mihály szavaival búcsúznék:

„Fekete ország

Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
Más szin a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete szint
karcsu sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.”

[1] Anna&The Barbies és Kiss Tibi – Márti dalára reflektálva