5 lépcsős önbizalomtuning

Az utóbbi időben sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy oly sokan gyötrődnek az önbizalomhiánytól. Szándékosan figyeltem az embereket az utcán: a legtöbben lehajtott fejjel monoton menetelnek előre, intézik a napi teendőiket, de egyetlen percet sem szánnak arra, hogy hálát adjanak az életükért vagy megálljanak egy percre mosolyogni. Ez az egyre inkább lefelé ívelő tendencia elgondolkodtatott és ennek köszönhetően született meg az alábbi bejegyzés, amely öt lépcsőfokon igyekszik a kedves olvasó önbizalmát feltuningolni vagy legalábbis ráébreszteni arra, hogy bizony szeretni magunkat igenis fontos, ha nem a legfontosabb.

Sokáig én is leszegett fejjel róttam az utcákat, ráadásul mi magyarok gyakran is esünk depresszióba, ez amolyan népbetegségként is definiálható, ami pedig még rosszabb másokban a gerendát is észrevesszük, magunkban azonban a szálkát se. Saját önbizalomhiányunkat igyekszünk palástolni előre megfontolt bántásokkal, többnyire az online térben egy-egy névtelen profil mögé rejtőzve. Annak idején nagyon keveset kommenteltem a különböző közösségi oldalakon, ám ma már úgy érzem, hogy muszáj, felemelnen a hangom és elébe mennem a rosszindulatnak. Lehet, hogy csak a fene nagy igazságérzetem mondatja ezt velem, de a helyzet az, hogy nem tudok úgy böngészni a neten, hogy ne futnék bele a rosszindulatú kommentek hadába. Legyen az akár Berki Krisztián a sokakat megosztó celeb oldala, az AIDS–es vagyok, érintést kérek fiú videója vagy a Volt fesztivál hivatalos oldalán saját történetét megosztó lány kommenháborúja. Egész egyszerűen a nemzetünk szinte már sportot űz abból, hogy a kákán is csomót keres, engem pedig ez mélységesen bánt. Persze nyilván én egymagam nem tudom megváltani a világot – hozzáteszem nem is akarom – de abban az egyben biztos vagyok, hogy ez a sok rosszindulat semmi másból nem ered, mint a végtelen önbizalomhiányból. Ennek kapcsán hoztam nektek el az öt lépcsős folyamatot, amivel annak idején én is ráncba szedtem a kókadó önbizalmamat.

Ne félj egyedül lenni!

Az emberek többsége retteg attól, hogy egyedül maradjon – tudom, mert annak idején én is be voltam szarva a gondolattól – ezért inkább olyan kapcsolatokba, barátságokba menekül, amik csak korlátozzák az előbbre jutását. Azt gondolják, jobb társaságban, mint egyedül, ezért évekre olyan emberek mellé láncolják magukat, akik egyáltalán nincsenek rájuk pozitív behatással. Nyilvánvalóan nem egyszerű bizonyos embereket kiiktatni az életedből, de ha úgy érzed, hogy csak hátráltatnak, akkor muszáj minimalizálnod a velük töltött időt. Annak idején volt egy társaság, akikkel nagyon sok időt töltöttem. Bár tudtam, hogy ezek csupán álbarátságok, amik ideig-óráig tartanak, még sem volt erőm megtenni sokáig azt a bizonyos lépést, hogy kilépek az életükből. Bár tudtam, hogy a lány, aki a legjobb barátnőmnek hívja magát, merően másként vélekedik rólam, mint ahogyan azt az arcomba előadja, mégsem fordítottam nekik hátat. És hogy miért nem? Mert rettegtem attól, hogy egyedül maradok. Aztán egy nyári reggelen – fogalmam sincs milyen felindulásból – úgy döntöttem, hogy ennek itt a vége. Szelektáltam, változtattam és bár egy darabig valóban egyedül voltam, de talán az az időszak tekinthető életem legtermékenyebb évének. Végre megtaláltam önmagam és rájöttem, hogy én is értékes vagyok. Mert a helyzet az, hogy ezek az emberek soha nem éreztették velem, hogy jó lennék bármire is, csak a negatívumot kaptam, hosszútávon pedig ez megöli a lelked. Így hát tedd fel magadnak a kérdést: megéri?

Légy pozitív!

Persze, tudom, mondani könnyű. Ám a helyzet az, hogy az önbizalomhiány alapját a legtöbb esetben a hibás énkép határozza meg. Így ahhoz, hogy ráncba szedd, önmagad mindenképpen szükségessé válik kijavítani ezt a hozzáállást. Először is fontos tudnod, hogy pozitív tulajdonságai mindenkinek vannak. Keress minimum három olyan dolgot, amivel elégedett vagy! Legyen az a humorod, a mosolyod vagy bármilyen elért eredményed. A lényeg, hogy társaságban ezeket igyekezz előtérbe helyezni, ne pedig a gyengeségeidet. Emlékszem annak idején volt egy barátnőm, aki minden megnyilvánulásomra reagált valami olyat, amivel megpróbált megalázni. Állandóan úgy próbált beállítani, mintha teljesen ostoba lennék az adott témát illetően. Akkor még nem értettem a dolog miértjét, mert túl fiatal voltam hozzá, csak annyit érzékeltem, hogy ez a lány folyamatosan igyekszik rossz színben feltüntetni engem. Mire rájöttem, hogy ezzel a saját önbizalomhiányát próbálja palástolni. Könnyebb volt engem cikizni, mint magába nézni.

Csak semmi skatulya!

Ismertem egy lányt, aki már a bemutatkozása alkalmával elnézést kért tőlem azért, mert túl halkan beszél. Komolyan éppen kezet fogtunk, ő mondta a nevét és rögtön hozzátette, hogy ne haragudjak, hogy ő ilyen halkan beszél. Teljesen ledöbbentem és az a kérdés merült fel bennem, hogy az emberek vajon miért skatulyázzák be saját magukat? Nem elég az a sok címke, amivel a többi ember illet meg bennünket? Hozzáteszem sok esetben hibásan! Ha valaki már a bemutatkozás alkalmával elnézést kér amiatt amilyen ő, akkor már eleve kudarcra van ítélve, hiszen saját magát bélyegzi meg. A legtöbb ember félénkebben viselkedik egy új környezetben, ez azonban nem jelenti azt, hogy élből el kellene vágnod magad mások előtt. Igyekezz felhagyni evvel a rossz szokással, mert hosszútávon roppant ártalmas.

Mindenki a tökéletességre törekszik, de!

Volt egy ismerősöm, aki állandóan azt hangoztatta, hogy az ő célja bizony hosszútávon az, hogy tökéletes legyen. Amikor ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket tett, mindig elmosolyodtam és arra gondoltam, hogy a fene egye meg hát mindenki a tökéletességre törekszik. De! Azt az egyet nem szabad elfelejteni, hogy egyáltalán nem vagyunk és nem is leszünk tökéletesek. Ez a lány állandóan görcsölt, aggódott és folyamatosan mások elvárásainak akart megfelelni. Kevés önálló gondolata támadt éppen emiatt. Ha azonban képes vagy elfogadni, hogy egyikünk sem tökéletes hidd, el fellélegzel majd. Mások is tévednek és hidd el te is megengedheted magadnak. Nem hiába tartja a mondás, hogy tévedni emberi dolog. 

Bókok és kritikák

Az egyetemen jártam kommunikációs tréning órára, ahol sokat beszélgettünk a bókokról illetve a kritikákról. Feladatunk volt, hogy bókoljunk egymásnak illetve kritikákkal illessük a másikat. Rendkívül érdekes eredmények születtek, mert szemmel láthatólag a bókokat nem tudták kezelni az emberek – én sem – a kritikák alkalmával pedig nem egy társam elsírta magát, pedig nem is élesben ment a szituáció. Az önbizalom hiányos emberek ugyanis nem tudják kezelni, ha bókot kapnak. Inkább tudomást sem vesznek róla, mondván úgysem gondolja komolyan másik. Pedig a bókok éppen arra hivatottak szolgálni, hogy szép lassan feltuningolják az ember énképét. Ha valaki megdicsér tessék mosolyogni és szépen megköszönni, ami pedig a legfontosabb el is hinni azt. Na de mi a helyzet a kritikákkal? Bizony azokat is el kell fogadni – pláne ha jó szándékkal kapjuk őket – ha pedig rosszindulatot vélünk felfedezni egy-egy kritika mögött, akkor igyekezzünk azokat ne túl komolyan venni. Mindenki követ el hibákat, amit valaki úgyis szóvá fog tenni. Azonban ettől még nem dől össze a világ!