Az elmúlt három hónap 6649 karakterben – avagy a boldogságtól a depresszión át a felismerésig

Hosszú ideje már annak, hogy írtam volna valami olyat, ami úgy igazán a lelkem mélyéből jön, mert bár sokszor és sok gondolatom volt, de ezek inkább csak szövevények voltak. Mire odajutottam, hogy klaviatúrát ragadjak tova szálltak és egyszerűen a gép elé ülve már nem tudtam őket úgy megfogalmazni, ahogy annak előtte a fejemben voltak. Pedig már egy ideje érnek a gondolatok, idestova három hónapja, egészen pontosan azóta, hogy elköltöztem otthonról, hogy magam mögött hagytam az egész eddigi életem és úgy döntöttem, hogy új életet kezdek egy új városban valaki oldalán.

Az első egy hónapban azt mondhatom, hogy alapvetően teljesen rendben voltam. Találtam munkát, amit az első perctől kezdve nagyon élveztem és örömmel jártam be – és járok be szerencsére most is – ám a második hónap környékén, amikor már nem tudtam olyan gyakorisággal hazamenni vagyis, amikor realizálódott bennem, hogy nem fogok tudni olyan gyakorisággal hazamenni, mint azt eredetileg terveztem egy szempillantás alatt törtem le, épp úgy, mint a bili füle. Én tudom magamról, hogy elég könnyen zuhanok bele mélynek tűnő depresszióba, de tudtam és éreztem, hogy ez valami egészen más, ez valami zsigeri fájdalom, amin senki nem fog tudni enyhíteni, maximum mellettem állni és támogatni, amíg átvészelem ezt az időszakot. A legapróbb dolgokon is sikeresen elbőgtem magam és gyakorlatilag zombi üzemmódba kapcsolva tettem a napi teendőimet, úgy hogy közben éreztem, hogy percről percre egy kicsit meghalok. Mindig is voltak kényszeres dolgaim, de amikor úgy érzed, hogy a téged körülvevő világ sem támogat, akkor nem is olyan nehéz még inkább megzuhanni és azt érezni, hogy élet egyedül csak téged gyötör. Amikor ideköltöztem volt velem valaki, mellettem valaki, akiről hosszú idő után azt éreztem, hogy egy stabil pontja lesz majd az életemnek. Öt évig egyáltalán nem kerestem ilyen stabil pontot, mert előzőleg úgy megégettem magam, hogy nem szerettem volna ismét ezt a fajta fájdalmat érezni, még akkor sem, ha tudtam, hogy amúgy a bánat durván inspirál, de inkább lemondtam a bánat adta múzsáról és tényleg egy kicsit boldog voltam. De aztán jött Ő és valahogy fogalmam sincs hogy, de tényleg felborította a rendszerelméletemet és amikor először felmerült a költözés gondolata, akkor ugyan egy kicsit vacilláltam, de mélyen belül tudtam, hogy vele szeretnék lenni, mert szintén nem tudom hogy, de valahogy ösztönösen azt éreztem, hogy szeretném ha az életem része lenne és én is szeretnék az ő életének a része lenni.

Aztán amikor ideköltöztünk és kialakítottuk a kvázi kis közös életünket én pedig elkezdtem belemélyülni a honvágy által generált depresszióba úgy mentünk el egymás mellett. Neki jött az életébe valaki más, amit esküszöm még élek sosem fogok megérteni, mert az ideköltözésünk pillanatában megbeszéltük, hogy tudjuk nem lesz mindig minden fasza, de az első nehézségnél megpattanni sem kell. Én pedig az isten lássa a lelkem semmiért nem adtam volna ezt fel, mert én már nem keresem azt a lila ködös elvakult szerelmet, mert számomra sokkal fontosabb, hogy olyan ember legyen mellettem, akinek hiszek a világnézetében, akinek tetszik minden rezdülése, akinek jó a humora, aki képes megnevettetni, aki képes kezelni a rossz pillanataimat. Ám nagyon úgy tűnik, hogy itt a rossz pillanatok nem kellettek és erre mondta Marilyn Monroe, hogy ha nem kellenek a rossz pillanataim, akkor biztos, mint a pokol, hogy nem érdemled meg a legjobbakat sem. Lassan két hete őrlöm magam, hogy miért történt ez és persze megint magamban kerestem a hibát. Mint minden alkalommal, amikor pofára ejtettek, mert egyszerűen nem értem. Aztán rájöttem – persze ettől még baromira fáj – hogy a hiba tényleg nem bennem van. Ha csak az nem számít hibának, hogy én még akkor is többre vágyom az életben, amikor éppen kurva mélyen vagyok és amikor éppen arra vágyom csupán, hogy egy sötét szobában az ágyban fetrengve sajnálkozzak az életemen. De persze nagyon könnyű úgy érezni, hogy az élete egyedül csak minket kínoz, ám az önsajnálat bénít a keserűség pedig megöli a lelket. Én pedig már nem akarom többé megölni a lelkem. Nem tudom, hogy mennyi időbe fog telni az, hogy újra bízzak vagy, hogy újra úgy át tudjam adni az érzéseimet valakinek, mint neki, mert őszintén szólva sokszor kerültem már nagyon mélyre, de valahogy ez most extrában vitte a prímet, mert még grátisz 220 km-re vagyok mindenkitől, akitől egyébként most kurva jól esne egy ölelés. Nehéz napok és órák ezek, mert amellett, hogy az a valaki, akit egyébként kezdtem megszeretni, gyakorlatilag indok és mindenféle magyarázat nélkül vágott derékba valamit, ami egyébként valószínű működött volna még azon is kesergek, hogy nem igazán tudom senkivel megosztani a fájdalmam, mert bárki, akinek szívesen elmondanám az csak telefonon elérhető és lássuk be az nem ugyanolyan.

Emellett pedig rohadt sokat gondolkodtam rajta, hogy miért is fáj ennyire, ha egyszer nem voltam szerelmes, aztán rájöttem, hogy az áldozatok miatt, amit hoztam. Ez pedig nem mártirkodás, hanem egyszerű tények, mert akár tetszik akár nem, nekem otthon volt egy komplett életem. Lakás, munka, család, barátok, minden, ami az egyszerű élet méltóságához kell és lehet, hogy voltak vágyálmaim, lehet, hogy agyaltam ezen azon, de a helyzet az, hogy valószínűleg nem jöttem volna el. Persze most lehet azt mondani, hogy mekkora marha vagyok, hogy egy pali kedvéért mindent eldobok, de én ezt nem így éltem meg. Hanem úgy, hogy öt év után végre bízom valakiben és végre hiszek valamiben, ami működhet, aztán olyan erővel csattant az arcom az aszfalton, hogy esküszöm baszki nem tudom valaha felkaparom-e onnan úgy igazán. Na és persze ezután jött az önmagam marcangolása, a még nagyobb depresszió, a határtalan fájdalom, amiről úgy éreztem, hogy kizárólag engem kínoz, mert az a kurva élet mindig betalál és mindig akar nekem tanítani valami bazi okosat. Most már sejtem, hogy ebben mi volt a tanulság és azt is sejtem, hogy tényleg nem az én hibám, ennek ellenére megint megszakadt bennem valami, amit ragasztóval nyilván nem lehet összerakni és aminek a gyógyulási folyamata most megint egy hosszabb időt vesz igénybe. Abból tudtam, hogy mennyire lent vagyok, hogy még a kávét sem kívántam, ennek ellenére minden reggel megiszom, mert bízom benne, hogy végre lesz íze. Bízom benne, hogy újra színt tudok vinni a monokróm kis világomba, egy idegen városban, egy új közegben, új emberek között, mert ha belegondolok, hogy az elmúlt tíz évben mennyi szart túléltem már, akkor nincs az az isten, ami visszatartana abban, hogy most újra megrázzam magam felálljak és azt mondjam a kurva tanításokat osztogató életnek, hogy most már aztán tényleg kapja be!