Sokat gondolkodtam ezen a legyünk boldogok dolgon és rájöttem, hogy az egész csak humbuk. Eleve maga a feltételezés, hogy a boldogság egy élethosszig tartó állapot szürreális és talán egy kicsit ostoba is. Nyilván nem azt mondom, hogy soha nem lehetünk egyetlen pillanatig sem boldogok, de annak agyon hajszolása, kergetése az, ami megöli a varázslatot, az izgalmat és kvázi minden lehetőséget arra, ami egy adott ponton akár boldogság is lehetne…
Én ezt most tényleg „rendesen” szerettem volna csinálni. Úgy értem szívvel-lélekkel. Bele szerettem volna adni mindent, mert azt hittem érdemes. Azt hittem érdemes, mert úgy éreztem, hogy az egész egy kölcsönösségen alapuló bizalmi viszony, amiben ugyan minden bizonnyal lesznek nehézségek, de mégis stabil lábakon áll. Nem tudom elmagyarázni, hogy mitől éreztem ezt, hiszen gyakorlatilag néhány hónap ismeretség után csak egy hülye, naivitással teli kislány hiszi azt, hogy valami „örökké” tart. Ám valamiért mégis az első pillanattól kezdve hittem benne. Talán azért, mert Ő is több sebből vérzett. Persze, amikor két megtört lélek összeakad, abból mindenki látja, hogy nem sül majd ki semmi jó, de te, aki benne vagy nem látod. Mert csak a jót akarod látni és azt, hogy miként tudtok segíteni a másiknak, hogyan próbáljátok meg tudat alatt rendbe tenni egymást, úgy, hogy közben saját magatokat is igyekeztek megtalálni. Én már évek óta szerettem volna megtalálni magam, mert bár a munkában évről évre előrébb jutottam belül mégis ordítottam. Folyamatosan azt éreztem, hogy csak egy helyben topogok és egyszerűen nincs a világon senki, aki megfogná a kezem és azt mondaná: minden rendben lesz. Aztán jött Ő és igazából mondania sem kellett, de én úgy éreztem, hogy igen minden rendben lesz. Majd kettőt pislantottam, amikor is ez az egész egy szemeteszsákkal együtt ki lett baszva az ablakon és úgy éreztem én vagyok az a kurva szemeteszsák, aki éppen tizenhárom emeletnyit zuhan a mélybe.
„Persze valahol tudom velem az az egyik legnagyobb baj, hogy összefüggéseket keresek. Összefüggéseket keresek még akkor is, amikor talán nincsenek. Ennek persze nyilván az is az oka, hogy a gondolataim mindig legalább tíz lépéssel előrébb járnak, ezért is írok példának okán rondán. Mindig kapkodva gondolok, sokat agyalok és túlgondolok. Képtelen vagyok egészen lehiggadni és baromira idegesít, ha nem tudok valamit. Szomjazom a tudásra, az ingerekre, az élményekre és nem bírom elviselni, ha azt érzem, hogy az élet csak úgy elsuhan mellettem. Néha úgy érzem én magam vagyok a pillanat. Mint egy lidérc, az egész eddigi életem pedig csupán csak egy délibáb. Én vagyok saját magam metaforája. A sztereotípia élő megtestesítője. A robogó pillanat.”
Ott az aszfalton fekve vergődtem, mint hal a szatyorban és akkor kezdtem el gondolkodni, ezen a legyünk boldogon marhaságon. És akkor ott – persze csak szimbolikusan az aszfalton fetrengve, mert egyébként a rénszarvasos ágyneműmbe temetve az arcom – jöttem rá, hogy az egész csak humbuk. Eleve maga a feltételezés, hogy a boldogság egy élethosszig tartó állapot szürreális és talán egy kicsit ostoba is. Nyilván nem azt mondom, hogy soha nem lehetünk egyetlen pillanatig sem boldogok, de annak agyon hajszolása, kergetése az, ami megöli a varázslatot, az izgalmat és kvázi minden lehetőséget arra, ami egy adott ponton akár boldogság is lehetne. Mert a boldogság nem a végcél, hanem maga az utazás. Néha a boldogsághoz semmi egyéb nem kell, mint a jó társaság, a barátok, a család, egy jó film, egy dal, ami felidéz egy emléket és persze talán az egyszerű élet méltósága. Nyilván egy adott helyzet, ami szétcincálja a lelket felébreszti a kételyt és bennem is naponta legalább egyszer felmerül a kérdés: lesz ez majd jobb? De aztán rájövök, hogy igazából mindig is jobb. Ugyanis van valami, amit soha nem vehet el tőlem senki még akkor sem, amikor éppen magzatpózba kuporgok az ágyon és rettenetesen félek. Soha senki nem veheti el tőlem az akaraterőmet, a kitartásomat, az emlékeimet. Ezek mind olyan dolgok, amik hozzám tartoznak, amikből hosszútávon is erőt tudok meríteni. Néha elegendő, ha régi képeket nézegetek vagy meghallhatok egy dalt, ami motivál. De néha az is elég, ha a tükör előtt állva mantrázom, hogy igenis képes vagyok rá. Tudom, hogy hosszú az út és azt is tudom, hogy önmagam újfenti megtalálása hosszú folyamat, de az első lépéseket már megtettem:
„Ma egészen más útvonalon jöttem be dolgozni. Annak idején otthon gyakran csináltam azt, hogy az amúgy számomra ismert vagy megszokott helyeket egészen más útvonalon közelítettem meg, ezzel is egy kis színt adva az adott napnak. Hiszen sosem tudhatom, hogy hol botlok bele egy rég nem látott ismerősbe vagy hol fedezek fel valami újdonságot a szeretett várossal kapcsolatban. Amióta azonban idejöttem Budapestre, gyakorlatilag minden áldott nap ugyanazon az útvonalon közlekedtem és még csak nem is kívántam újat keresni. Hogy ezt a félelem vagy az új helyzet adta szorongás tette-e velem azt nem tudom, de ma végre egy egészen más útvonalon át közelítettem meg a munkahelyemet és ezen a szokatlanul meleg novemberi napon, a budai lankák között lépdelve végre megláttam a „fényt az alagút végén”. Persze még mindig nem jöttem szembe saját magammal a metró aluljáróban, mert az még sokáig fog tartani, míg itt ténylegesen megtalálom önmagam, de azt hiszem az már egy haladó szellemű elképzelés a részemről, hogy a dolog nem lehetetlen. Amikor pedig majd végre találkozom magammal, akkor régi jó ismerősként köszönhetem őt és akkor abban a pillanatban végre megint boldog leszek.”
Persze valószínűleg fogok még ordítani a fájdalomtól, de ez a fájdalom emlékeztet majd arra, hogy egyszer valamikor egy pillanatra boldog voltam és ez emlékeztet majd arra is, hogy a boldogság sok formában jöhet: lehet az akár egy illat vagy egy régi ismerős felbukkanása vagy csak annyi, hogy egy reggel nem ébredek majd fejfájásra.
