Az elmúlt öt évben mindent megtettem annak érdekében, hogy ne kötődjek semmilyen szinten senkihez, mert a korábbi sebek és sérelmek akkor léket ejtettek a lelkemen, hogy egyszerűen nem akartam magam újabb traumáknak kitenni. Inkább építettem a kis életem, a munkámra, a családomra, a barátaimra koncentráltam és bár nem szándékosan, de valahogy tudat alatt minden lehetőséget elzártam, amiből akár kapcsolat lehetett volna. Egyszerűen nem szerettem volna a jól felépített rendszerelméletemet beáldozni egy pasi oltárán, mert tudtam, hogyha megint neki állok kötődni, akkor a végén újra én húzom majd a rövidebbet.
“A hajad hozzám ér
A szemed már nem fél
A kezedből már érzem
Bármit megtennél
A hangodból hallom
A szívedben látom
Tested minden apró kincsét
Akarom, akarom…”
Mert, ha én elkezdek szeretni, akkor azt száz százalékon teszem. Beleadok mindent. Beleteszem a jó és rossz pillanataim is. Ha elkezdek szeretni, akkor hagyom, hogy gyengének is lássanak, mert az erős nő látszata nem más, mint egy álarc. Persze kemény vagyok, megoldok sok mindent egyedül, tudok önállóan villanykörtét cserélni, de egy kapcsolatban szeretek én lenni a nő és ez nem a pátyolgatásról szól, hanem arról, hogy szeretem, ha valaki figyelmes velem, ha meghallgat egy hosszú nap után, ha átölel, ha látja valami baj van. Szeretem, ha engednek nőnek lenni, de közben engednek szabadnak is lenni, mert én egyszerre vagyok erős és gyönge. Félénk és bátor. Viszont tudom, hogy a belőlem áradó érzelemcunami sokak számára terhes, sok, elviselhetetlen. Éppen ezért már nem is próbálkoztam. Nem adtam senkinek túl sokat, mert tudtam cserébe fele annyit sem várhatok. Aztán jött Ő és megborított mindent, amiben az elmúlt öt évben hittem. Olyan gyorsan adtam át magam ennek az érzésnek, hogy még arra sem volt időm, hogy pro és kontra listát írjak, pedig imádok pro és kontra listákat írni. Annyira zsigeri szinten éreztem, hogy ez egészen más, hogy amikor felébredtem ebből az álomból arcon csapott a hűvös valóság. Hirtelen az arcomba tódult a fagyott levegő és olyan volt, mintha jeges vízzel öntenének le újra és újra. Megint ott volt az a lék a lelkemen és próbáltam megérteni, hogy miért történt ez, de olyan káosz zuhant az elmémre, hogy képtelen voltam gondolkodni.
“Pedig én pontosan ugyanúgy féltem, ahogyan talán ő. A rettegés minden pillanatban ott volt bennem, mert tudtam, hogyha én most feladom az eddigi életem, akkor már nincs visszaút, akkor már vállalnom kell a felelősséget minden körülmények között. Féltem feladni ezt az egészet, mert tudtam, hogy egy komplett életet dobok el egy új reményében és igen attól is féltem, hogy elvesztem a szabadságom, azt a szabadságot, amit olyan nagyon szerettem megélni. Viszont úgy éreztem, akkor és ott, hogy megéri, piszkosul megéri, még akkor is, ha láttam benne a bizonytalanságot, még akkor is, ha éreztem a rám nehezedő döntés több száz kilós súlyát.”
S pontosan ezért, emiatt az érzés miatt intettem óva magam az elmúlt öt évben, mert tudtam, hogy ha én beleadok mindent, ha odateszem magam és a feloldom a hitem egy másik ember hitében, amit aztán darabokra törnek egy kurva nagy metaforikus baltával, akkor én gyakorlatilag egy szempillantás alatt válok saját magam árnyékává. Nem azért, mert a szerelem tesz padlóra, hanem azért, mert a bizalmam cincálják meg. Én már nem hiszek a szerelemhez hasonló mítoszokban, mert a szerelem elmúlik. A szeretet, a kémia, a kötődés és a bizalom az, ami hosszútávon ott van, ami biztonságot ad. A szerelem legenda, átmenteti múló állapot, ami nem engedi láttatni a másik ember hibáit. Nem hiába beszélnek a szerelmesek a rózsaszín ködről. Én most nem szerelmes voltam, hanem annál jóval több. Valaki kezébe helyeztem a hitem, a bizalmam, átadtam magam egy ösztönös érzésnek, amiről első pillanattól kezdve azt éreztem, hogy így jó, így a helyes, majd amikor a valóság becsöngetett az ajtón nem akartam beengedni. Kicsit olyan ez, amikor rád gyújtják a házat, te tudod, hogy nincs kiút, de mégis futkosol körbe, mint a mérgezett egér bízva abban, hogy mégis találsz egy résnyi átjárót, egy kibúvót a külvilágra.
Én most akármennyire keresem nem találom a kibúvót, futkosok a saját égő házamban és nem találok egyetlen kijáratot sem. Pedig kell lennie vészkijáratnak….ja, már nincs, mert, amikor feladtam az eddigi életem azt is felégettem. Most pedig egyszerre hiányzik minden: Ő, az életem s saját magam is.
“Hiányzik az, aki valaha voltam. Otthont akarok újra, érted? És igazi barátokat. Tudod, olyan barátságokat, amelyekben valaha hittünk. Azok hiányoznak. És te is.”
