Szinte hihetetlen, hogy még csak egy nap sem telt azóta, hogy utoljára beszéltünk volna és nekem már most úgy hiányzol, mintha évek teltek volna el. Ilyenkor folyamatosan motoszkál a fejemben a kérdés, hogy vajon mi lesz akkor, amikor majd tényleg nem beszélünk napokig, amikor már tényleg nem fogsz itt lakni és, amikor tényleg tudatosul bennem az a rémisztő gondolat, hogy nem leszel karnyújtásnyi távolságra. Félelmetes dolgok ezek és ennél már csak az a félelmetesebb, hogy attól félek, te nem félsz. Kicsit paradox helyzet. Félek a félelemtől és annak hiányától is….na látod többek között ezért járok terápiára.
Szóval még egyetlen nap sem telt el azóta, hogy utoljára beszéltünk volna és én ma már neked akartam először elmesélni az élményeimet. Már éppen megnyitottam a messengert, már éppen pötyögtem volna az üzenetet, amikor rájöttem, hogy ezt most nem tehetem. Persze biztosan elolvasnád, biztosan replikáznál rá valami szellemeset, mert replikázni azt nagyon tudsz, de most valahogy mégis azt érzem, hogy meg kell tartanom azt a bizonyos távolságot, mert hogy is mondtad egyszer: kell a hiány, hogy hiányozz. Őszintén mondom, hogy nem tudom lesz-e majd olyan nap, amikor nem fogsz hiányozni és lesz-e olyan, amikor nem azon fogok imádkozni, hogy az a kurva körhinta körbe érjen.
Ma voltam először a terápián és csodával határos módon nem csak rólad beszéltem. Persze elmondtam, hogy mi történt, de azt is elmondtam, hogy a költözésünk óta bennem valami annyira durván megszakadt, hogy most minden áldott nap azért küzdök, hogy egyáltalán az ágyból ki tudjam magam imádkozni. Nem tudom, hogy terápia segít-e majd és, hogy egyáltalán az a fajta személyiség kontraszt, ami bennem tombol valaha enyhíthető-e, de azt tudom, hogy egy-egy ilyen alkalom után sokkal jobban érzem magam. Ma végre volt kedvem dolgozni is. Mármint leülni és írni. Írni a cikkeim, sőt még grafikát gyártani is volt kedvem. Tudtad, hogy nem készítettem grafikát lassan két hónapja? Pedig imádok grafikát készíteni, de mégsem csináltam, mert valahogy nem volt hozzá kedvem. Nem tudom. Mostanában nagyon sok mindenhez nem volt vagy nincs kedvem. De megígértem neked, hogy erőt fogok venni magamon és tudod, ismersz, ha én megígérek valamit akkor azt meg is tartom még akkor is, ha fene fenét eszik. Még akkor is, ha sminkelés közben háromszor ülök le minimum, annyira gyenge vagyok. Még akkor is, ha a pszichológus szerint ez már a depresszió egy igen súlyos foka. De megígértem és nem hátrálok meg ebből. Mert tudod, te tudod, hogy én sosem hátrálok meg. Pedig nehéz, az is nehéz, hogy órák óta itt ülök a Starbucksban és két korty kávé között csak rád gondolok. Arra, hogy mi van veled, hogy jól vagy-e. Pedig biztos jól vagy, hisz még egyetlen napja sincs, hogy utoljára beszéltünk volna, mi bajod lehetne ez alatt az alig 24 óra alatt?!
Szóval itt ülök a Starbucksban és végre megírtam két cikket és még grafikát is készítettem és még ahhoz is volt kedvem, hogy folytassam a regényem. Talán a kávémba csempészett karácsonyi fűszerkeverék hatása vagy mert végre tök faszán vasaltam ki a frufrum. Nem tudom, de azt az egyet tudom, hogy nekem ez a világ túl nagy és túl sötét lesz, ha te itt hagysz, de azt is tudom, hogy úgy ahogy annak idején én is meg kellett találjam magam, úgy most neked is meg kell. Tudod furcsa, mert én tudom, hogy hol a helyem és képben vagyok az értékeimmel és azzal, hogy milyen ember is vagyok, mik az előnyeim és mik a hátrányaim, de közben mégis a személyiségem túl tudatos és túl nem tudatos része állandóan harcban áll egymással. Na, látod, ezért kell nekem a terápia. Mert kell végre valami, ami helyrebillent és nem állandóan abba a kurva magzatpózba kényszerít. Persze tudom, hogy most neked is meg kell vívni a saját harcaidat, de tudod én már néha valami vb bajnok bokszolónak érzem magam, mert lassan ott tartok, hogy már nem fájnak az ütések. Hovatovább, tényleg nem fájnak, mert amikor dühömben a falba csapok nem érzek semmit. Persze tudom, hogy ez sem megoldás…
Na mindegy. Szerettem volna neked ezeket elmesélni….azt is szerettem volna elmesélni, hogy ma volt egy nem fogadott hívásom, amit visszahívtam és tök azt hittem, hogy ismerős hangot hallok és úgy is beszéltem az illetővel, mintha ismerném, aztán kiderült, hogy a lemezboltos fickó az, hogy megjött a rendelésem. Ja, igen mert rendeltem megint valamit…de az titok, hogy mit. Marha vicces szitu volt, mert fogalma sem volt mi a bajom. Persze, miután ezt elmeséltem volna neked, te közölted volna, hogy ez nem is vicces, majd azon nevettél volna, ahogy én kiakadok, hogy szerinted ez miért nem vicces.
Szóval most itt ülök a Starbucksban, látom elsuhanni rendre a villamosokat, karácsonyi dalok szólnak a háttérben, még van egy korty kávém, engem pedig a sírás fojtogat. De nem sírok. Ma nem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: