Így szerettem én – Időről időre

“Bocsánatot kérni valakitől bonyolult dolog, kényes kötéltánc a dacos büszkeség és a könnyes bűnbánat között, és ha nem nyílunk meg teljesen a másiknak, minden bocsánatkérés üresnek, hamisnak hangzik.” – Paul Auster

Azt hiszem az életemnek ezen a pontján tartozom magamnak annyival, hogy képes vagyok megbocsátani. Nem csak neked, hanem magamnak is. Még akkor is, ha legbelül olyan fájdalmat érzek, amire életem eddigi huszonhét éve alatt nem volt még példa. Ennek ellenére tartozom magamnak annyival, hogy megbocsátok, mert ha nem tenném, akkor hiábavaló volna minden eddigi törekvésem és próbálkozásom, amit az önismeret érzelmi hullámvasútján át tettem meg az elmúlt tíz évben. 

Persze tudom, hogy rossz dolgok mindenkivel történnek és azt is tudom, hogy az élet mindig mindenkivel akar tanítattni valami kurva okosat, de néha én már úgy érzem, hogy az életem hol Helyszínelőket meghazudtoló krimire hajaz, hol pedig valami brazil szappanopera elevenedik meg a valóságban. Bár a krimit szeretem, de a brazil drámákat ki tudnám hagyni, ennek ellenére igyekszem elfogadni a lehetetlent, miszerint az egész élet nem más mint egy tanítás és minden újabb pofon és pofára esés arra akar sarkallni, hogy tényleg soha ne akarjam feladni. Persze ehhez az is kellett, hogy azzal az adag exhibicionizmussal jöjjek a világra, amivel a világra jöttem és az is kellett hozzá, hogy nálam az a bizonyos pohár mindig félig tele legyen. Persze vannak napok, amikor azt a kurva poharat nem csak metaforikusan basznám ki a tizenharmadik emeletről, hanem úgy istenigazából egy bal csavarral, mert a bal kezem mindig is erősebb volt. 

Sokszor ostoroztam már magam és sokszor haragudtam nem csak magamra, hanem a világra is, mert valahogy mindig is egy dacos tizennégy éves lelkével éltem együtt. Sokszor fordult elő, hogy kifelé azt mutattam mennyire rendben vagyok, mennyire franko minden, de belül hangosabban üvöltöttem, mint egy oroszlán. Sokszor egyébként még most így érzem, de mára már eljutottam arra a pontra, hogy még akkor is kimondom az érzéseimet, ha már jó előre tudom, hogy azok süket fülekre találnak majd. Kimondom őket, mert inkább elutasítást kapják, mint sikítófrászt. 

Tudod rád épp emiatt voltam/vagyok dühös. Mert én neked tényleg nem árultam zsákbamacskát. Már nagyon az elején elmondtam, hogy hisztis vagyok, nehezen kezelhető, dacos, lázadó szellemű, olyan aki foggal körömmel ragaszkodik akár egy türkiz kék étkészlethez is, az Eco Time funkciós mosógépről pedig már nem is beszélve. Szóval én már az elején elmondtam, hogy makacs vagyok, indulatos és nehezen kezelhető, de mindeközben nagyon tudok szeretni. Tudod úgy istenigazából szeretni, mert én hamar meglátom az emberek valódi énjét, azt az enjüket, amikről talán ők maguk sem tudják, hogy létezik. Talán túl empatikus vagyok, talán túlságosan át tudom élni a fájdalmat. Ezért vagyok néha nagyon fent, néha pedig nagyon lent. Viszont én ezekről soha nem hazudtam neked és ezért szerettem volna, hogy ha te sem csapsz be engem, mert nekem az egyetlen érték, igaz érték ezen a kurva világon az a bizalom és a szeretet kettőse. De te ettől megfosztottál engem és még csak nem is látom, hogy igazán igyekeznél helyrehozni. Mert te nem tervezel, legalábbis mindig ezt mondod.

Szerinted én túl bonyolult vagyok, szerintem, viszont amit én tudok adni az végtelenül egyszerű. Én csak szerettelek volna szeretni, de te még azelőtt elszaladtál az élet váratlan súlya elől, hogy egyáltalán erre lehetőségem vagy lehetőségünk lett volna. Igen, többen számban, mert tudod imádtam, amikor többes számban beszéltél rólunk. Olyankor mindig valami jóleső érzés fogott el és végig futott a hideg a hátamon. Olyankor mindig úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok. 

Most nem igazán találom a helyem. Folyamatosan keresem, most épp a budai hegyek között, de nem tudom, hogy megtalalom-e. Persze tudom, hogy fogok én meg szívből mosolyogni, amikor majd a gyerekek megölelelnek, mert tudod az ő szeretetük igazán minden fájdalomra valódi gyógyír. Talán az is bullshit, hogy nem akarok gyereket. Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy az élet fájdalmat egyetlen valami enyhítheti és az nem más, mint a szeretet. Én szeretném a te fájdalmadat is enyhíteni, de addig, amíg te nem vagy rendben magaddal, addig lehetek én akár az atya Úristen is, akkor sem fog sikerülni. 

Egyszer megkérdeztem, hogy fel tudnál-e sorolni rólam öt olyan dolgot, amit biztosan tudsz rólam, de te vagy nem akartad vagy nem tudtál. Én tudok rólad, akar többet is. Tudom, hogy összetört egy álmod és most azt hiszed nincs tovább, pedig mindig van. Tudom, hogy minden vágyad részegen egy esküvőn elénekelni az All for love-ot. Tudtam, hogy az a lemez fájni fog, de azt is tudtam, hogy szereted és most tőlem kaptad. Érted? Tőlem! Tudom, hogy igazából sokkal több érzés van benned, mint amennyit vállalsz és sejtem, hogy örülnél egy eredeti szinkronos Vissza a jövőbe trilógia dvd-nek, de az istenért nem találok ilyet. (Oké lehet, hogy ennek én örülnék) 

De tudod én most tényleg megbocsátok. És ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem fogok ordítani, mint akinek elment az esze, de ha majd egyszer hiányzik neked, hogy értelem nélkül orditsak az arcodba és végre eljön a nap, hogy szereted magad, akkor keress meg. Én addig is megbocsátok neked és magamnak is, mert még mindig úgy gondolom, hogy élet fájdalmat egyetlen dolog enyhítheti és az nem más, mint a szeretet.