Többet már nem fogom elmondani neked, hogy szeretlek. Nem tudom már többször, szebben vagy jobban elmondani. Elmondtam őszintén, tisztán, sallangoktól mentesen. Elmondtam ordítva, toporzékolva, csendesen, sírva. Elmondhatnám a világ összes nyelvén is akár, de van az a pont…tudod, az a pont, amikor már a szavak elfogynak. Ez az a pont, amikor csak simán megadom magam a most-nak. 

Persze lehetne ezt még cifrázni, tudnék hosszú litániákat írni és tudnám még ennél is durvábban szidni…tudod az újat. Vannak a fejemben válogatott középkori kínzómódszerek – még szerencse, hogy nagyon figyeltem anno történelem órán, bár erősen kétlem, hogy a tanárom azért verte volna a fejembe a sok információt, mert sejtette, hogy egy nap gyakorlatban is alkalmazni kívánom őket – meg persze néhány humánusabb megoldás is cikázik a gondolataimban. Persze most éppen egy kanál vízben megtudnálak fojtani téged, őt meg pláne, viszont közben tudom, hogy ez nem más, mint dac. Sértettség, düh. Dühös vagyok, mert nem értelek. Persze biztos jobb volna, ha nem látnék már értelmet semmibe és úgy ahogy van ezt az egészet szépen elengedném a fenébe, de mint ahogyan azt már mondtam én piszkosul tudok ragaszkodni dolgokhoz, emberekhez, még illatokhoz is. Ragaszkodom hozzád vagy csak ragaszkodom egy elképzeléshez. Fogalmam sincs már, viszont azt tudom, hogy elfáradtam. 

Annyira elfáradtam, hogy folyamatosan beteg vagyok, mert a lelki bántalmak előbb utóbb testi tünetekké alakulnak. Gyenge vagyok, erőtlen, néha még ahhoz is külön kérvényt kell benyújtsak magamnak, hogy kimenjek egy pohár vízért. Viszont már nem akarok, sem gyenge, sem pedig erőtlen lenni. Nem szeretném már tovább kínozni magamat és őszintén szeretném, ha te sem kínoznál tovább engem. Nem tudom ép ésszel felfogni, hogy te miből gondolod, hogy én ezen csak úgy túl tudom tenni magam. Fogalmam sincs, hogy mi járt a fejedben akkor, amikor azt hitted, hogy ez nekem könnyen fog menni. Egyébiránt még mindig nem értem miért tetted. Mert azóta is mondasz dolgokat, elhagyják a szavak a szád, de ami az arcodra van írva az egészen más sejtet. Persze lehet, hogy csak képzelődöm. Azt mondod törődsz velem és tudod én szeretném ezt elhinni neked, de ha igazán törődnél velem, akkor őszintén elmondanád, hogy valójában mit jelent neked az a másik….akkor nem sejtetne más a tekinteted. 

Persze az is lehet, hogy csak gyáva vagyok bevallani magamnak, hogy egy fabatkát sem érek neked, mert akkor újfent összetörnék a valóság súlya alatt. És én már nem akarok összetörni. Annyiszor törték már tudod össze a szívemet, hogy úgy érzem több fájdalmat már nem tudnék elviselni. Tudom ez nagyon klisé és baromi közhely, de így van. Nem szeretnék már belemagyarázni ebbe az egészbe semmit, csak azt szeretném, hogy ha tényleg fontos vagyok neked, akkor játssz végre tiszta, nyílt lapokkal. Ahogy én is. Mert én még mindig csak azt tudom szajkózni, hogy sohasem hazudtam neked és nem is fogok. Igazából tudod én soha nem hazudok már senkinek, mert egyszerűen nem éri meg. Persze nem tudom, hogy hova vezet ez az érzelmi hazárdjáték, ami játszok, de azt tudom, hogyha nem teszem fel egy lapra az érzéseimet, akkor sosem nyerhetek. Nyilván egyszerűbb – szereted ezt a szót – lenne egy olyan pasi mellett letenni a voksomat, aki kiszámítható, aki biztonságot nyújt, de én nem szeretem az egyszerűt. Mondjuk ez nagy különbség közöttünk, mert te viszont inkább választod az egyszerűt, mert azért ugye nem kell dolgozni, azért nem kell tenni, abban el lehet lavírozni. Ott nincsenek igazán játszmák, de tétek sem. Ott nem igazán van izgalom vagy szenvedély, legalábbis én mindig így éreztem, amikor megpróbáltam az egyszerűt. Nekem az sosem jött be. Én mindig szerettem a kihívást, azt amiért küzdeni kell. Nem csak palik, hanem az élet minden területén. Hiszen te tudod, hogy mindenért, amim van keményen megküzdöttem. 

Volt idő, amikor a kutya nem hitt bennem, de szerinted, ha akkor feladom, akkor ma az az ember lennék, aki most vagyok? Mert most már tudom, az vagyok, aki aki akkor voltam, amikor az akartam lenni, ami most vagyok. Na, jó megpróbálom mellőzni a Geszti féle szellemes hasonlatokat…de hiába ez vagyok én. Nekem majdnem mindenről eszembe jut egy dalszöveg, a jelenlegi helyzetről vagy egy tucat is…

Igazából most elég jól vagyok: “Kösz már jól vagyok.” Persze szívesen előremennék az időben, hogy lássam teszel-e majd valaha bármit is a kettőnk érdekében. Szeretném tudni, hogy lesz-e elég bátorságod a nehezebb utat választani. Szeretném tudni, hogy az ahogyan most rám nézel igenis bír jelentőséggel, azonban, ha mindent tudnék előre, akkor elveszne a dolog varázsa. És igen választhatnám én is az egyszerűt, mert bár te szerintem nem hiszed, de jelentkező még több is akad, mint, ami elég….

Persze nem mindig tudom mit akarok, azt viszont nagyon is tudom, hogy mit nem: nem akarok sekélyes, unalmas, földhözragadt kapcsolatokat. Nekem kell a szenvedély, a hév az izgalom és igen valószínűleg egy kurva mazochista veszett el bennem, mert kell a szenvedés. Tudom össze-vissza beszélek. Nézd már el nekem, mert mostanában csaponganak a gondolataim. Igazából mindig. Sőt az utóbbi időben azon gondolkodtam, hogy lehet hiperaktív vagyok, mert állandóan jár a kezem lábam, nem tudok a seggemen megmaradni, mindig kell szóljon valami zene vagy film, soha nem tudok egyfelé koncentrálni tizenöt percnél tovább. Ezt a nyavajás bejegyzést is órák óta írom…na mindegy, most már csak hagyom had sodorjon, mert most végre megadom magam a most-nak.