Ennyi volt ennek is vége, az újév már a küszöbön áll

Ma éjjel végre lezárul ez az év is. Úgy terveztem, hogy a legszexibb magassarkúmban, talán egy kicsit – tényleg csak mértékkel – becsiccsentve lépdelek majd át 2019-be. Már jó előre látom, hogy ez életem legnehezebb éve lesz, ugyanis ez a spirituális utazásom első állomása. Idén megint rengeteget tanultam magamról, de azt hiszem ez csak a bemelegítés volt és ami most következik az lesz majd igazán a java. Talán most végre sikerül majd lezárnom vagy legalábbis megbékélnem a múltammal és talán jövőre végre tényleg meg tudok majd bocsátani magamnak azért a sok mindenért, amit annak idején elkövettem. Talán idén tényleg megvallhatom magamnak, hogy ki is vagyok valójában és elárulhatom az igazat: rólam. Persze nem akarok én efféle Bridget Jones-i hasonlatokkal élni, de az biztos, már jó régóta tudom, hogy az igazság bizony felszabadít és és én végre tényleg szeretnék felszabadulni. 

Sokat gondolkodtam rajta, hogy valójában mi is volt az idei én tanulsága és dacolhatok a dolog ellen, de idén azt hiszem, vagyis biztosan tudom, hogy végre igazán megtanultam átlépni a határaimat. Baromira, sőt piszok módon fájt, olyan húsba vágóan, egészen a bőröm alá hatolva, de akkor is átléptem azokat határokat, amiket már régóta feszegettem. Persze most jóhiszeműen azt gondolhatnám, hogy ennyi és nincs tovább, de az a baj velem, hogy amikor átlépek egy határt, amikor lebontok egy falat máris ott a következő és a következő és ahogy kielégítem egy vágyam máris megjelenik egy újabb és kicsit úgy érzem, mintha sosem volna elég, mintha újra és újra be akarnám bizonyítani magamnak, hogy élek. De végül is azt hiszem ez így van rendjén, hiszen végső soron a vágy az élet motorja. 

Az idén megtanultam újra bízni és bár úgy telibe kaptam arccal az aszfaltot mégis azt kell mondanom, hogy hálás vagyok, mert legalább kiderült, hogy még képes vagyok rá. Persze most nagyon fáj, de többet a büdös kurva életben nem fogok már picsogni, mert a picsogás a picsáknak való és tényleg nem vagyok picsa. Viszont leveszem az erős és megközelíthetetlen nő álarcát, mert az is rohadt picsás dolog és végre önmagam leszek. Tudjátok: az a lány, aki tényleg annak akar látszani, ami. Utálom a sallangokat, utálom a konvekciókat és a társadalmi elvárásokat. Mindig is utáltam őket és mindig is utáltam megalkuvó lenne. Így hát jövőre nem fogok olyan kompromisszumokat kötni, amik nem a win-win stratégián alapulnak. Nem fogok behódolni és nem fogok olyan döntéseket meghozni, amik felől kétségeim vannak. Mindig akkor történnek szörnyű dolgok az életemben, amikor valaki más döntése szerint cselekszem. Amikor megadom magam valaki más akaratának. Éppen ezért most megfújom a képzeletbeli sípomat és visszavonulót kiálltok. A saját szabályaim és keretrendszerem szerint fogok élni és ha valaki szerint ez dac, akkor annak nevetve csak annyit mondok: nem, ez életforma. Nem akarok már haragban állni a világgal és bár annak idején sokszor gondolkodtam rajta, hogy szívesen csatlakoznék a 27-esek klubjához, rájöttem, hogy valójában nincsenek szuicid hajlamaim. 

Persze félek, azonban most már nem félek kimondani, hogy félek. Talán 2019 lesz életem legnehezebb éve, de minden bizonnyal a legjobb és legtermékenyebb is, ugyanis annyi ötlet cikázik a gondolataimban, hogy nagy eséllyel egy esztendő nem is lesz elegendő arra, hogy mindegyiket véghez vigyem. Nem is kell, hogy elegendő legyen, ugyanis egy egész életnyi időm van beteljesíteni a vágyaimat és végre valahára rájöttem, hogy a vágyaim beteljesülésének egyetlen akadálya én magam vagyok. Így hát most fogom magam felveszem a magassarkúm, felteszem a kedvenc vörös rúzsom, kivasalom a frufrum és áttáncolom magam 2019-be. Most már tudom, hogy rajtam áll vagy bukik minden, hiszen a megoldás én vagyok.