Soha nem gondoltam volna, hogy ami engem igazán megrémít az az idő múlása. Minden áldott reggel egy új eséllyel ébredünk fel, de azt hiszem a legtöbben eltékozoljuk az értékes perceket. Persze lehetne mondani, hogy az idő nem más, mint puszta illúzió, de az igazság az, hogy az idő ajándék és ez minél később fedezzük fel és kezdjük el értékelni, annál kevesebb lehetőségünk marad arra, hogy az időt értékesen használjuk fel. Az utóbbi hetekben gyakran éreztem úgy, hogy az elmúlt cirka félévem elpazarolt idő volt, valami olyasmi, ami nélkül most nem fájna ennyire, amin nélkül nem zaklattam volna fel magam olyannyira, hogy az amúgy is labilis idegrendszerem még ingatagabbá váljon. Erről eddig nem tudtam vagy nem mertem beszélni, de a helyzet az, hogy hiába söpröm a szőnyeg alá a keserű tényeket, attól az igazság még cudarul az arcomba csap mindennap. Az időm pedig túl értékes ahhoz, hogy egyszerű hazugságokra pazaroljam. Így hát eldöntöttem: beszélek róla, beszélek magamról.
Két hónapja járok terápiára, de azt hiszem már sokkal régebben el kellett volna magam szánnom. Idő. Ez is nem más, mint az idő végtelen körforgása. „Mi lett volna ha…” Mi lenne most, ha öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtt megyek el először terápiára? Nos, nagy eséllyel ma nem az az ember lennék, aki vagyok. Ki tudja, talán akkor írni sem tudnék és végső soron számomra az írás terápia. Mert írás közben, ha szeretném világokat hozhatok létre: a karaktereim lehetnek céltudatosak, karakának, vagányak, eszelősek vagy bátrak. A karaktereim által gyógyulok, a papírra vetett szavaim által szívódnak fel a szívemen ejtett méretes sebek, mert ez az egyetlen hely, ahol igazán önmagam lehetek. Ahol nem félek. Sokszor és sok helyzetben féltem és sokszor sok helyzetben félek még most, de amikor tollat vagy klaviatúrát ragadok, mintha ez a félelmet elfújták volna és nem marad ezután a félelem után semmi más csak a cigaretta füst végtelenje. A csend, a nyugalom és a béke, ami ilyenkor átjárja a testem minden porcikáját, behatol egészen a bőröm alá és ilyenkor jövök rá, hogy ha minden picsogással töltött másodperc helyett írtam volna – ha csak karcolatok is – akkor nagy eséllyel a fájdalomra fordított keserves percek a negyedükre csökkentek volna.
Persze nem feltétlenül mondom, hogy jó dolog, ha az embert a fájdalom és a kín inspirálja, de mit van mit tenni én ezzel az érzelmi labilitással jöttem a világra és biztos, mint a pokol, hogy ugyanezzel is fogok majd egyszer távozni. Fogalmam sincs mikor, hiszen nincs a világon senki, aki földi időnk végét elárulhatná – bár néha vágyom tudni – de abban biztos vagyok, hogy ugyan ezekkel a heves indulatokkal fogok eltávozni. Ki tudja még az is előfordulhat, hogy ordítva temetnek el. Félre a tréfával. Írás közben szabad vagyok, annyira szabad, hogy ilyenkor euforikus érzés kerít hatalmába és gyakorlatilag minden egyes karakter gépelése közben azt hiszem, hogy megválthatom a világot. Persze tudom, hogy ez bullshit, de azt is tudom, hogy annak idején a szobámban The Cure-t hallgatva is éppen pont ugyanezt éreztem. A zene felszabadító ereje átjárta a testem és voltak dalok már akkor, amik annyira inspiráltak, hogy hosszú oldalakat írtam anélkül, hogy észrevettem volna az idő múlását.
Az idő. Igen, az idő az egyetlen múlandó dolog ebben a fenekestül felfordult világban. Én pedig minden igyekezetem ellenére nem tudom visszafordítani az idő kerekét, nem tudok időgépet építeni, de a Pillangó-effektust sem tudom előidézni. Utólag bánhatok dolgokat vagy kívánhatom azt, hogy bár meg se történtek volna, de akkor hol maradna a tanulság, a következtetés? Albert Camus egyszer azt írta: “Áldottak azok a szívek, amelyek képesek meghajolni. Azok sosem törnek meg.” Ilyenkor viszont elképzelem, hogyha nincs összetörve, akkor nincs is minek gyógyulni. Ha pedig nincs gyógyulás, akkor nem tanulunk belőle semmit sem. Ha pedig nem tanulunk belőle, akkor nincs küzdelem sem, pedig a küzdelem az élet része. Végső soron azt hiszem, ezért kell minden szívnek összetörnie.
„Tudja, amikor az életemre gondolok vagy csak azon tanakodom, hogy ki is vagyok valójában, akkor rendre az jár a fejemben, hogy vajon törvényszerű-e, van-e rá bármi logika abban, hogy a jó emberekkel csak jó dolgok történnek. Próbálok hinni ebben és próbálok erősen kapaszkodni abba a feltételezésbe, hogy egyszer majd minden helyrejön. Azt hiszem a kudarc az, amitől igazán félek, hogy egy reggel felébredek és rájövök, hogy kudarcot vallottam. Félek attól, hogy az élet összeszorít majd, mint egy satu és, hogy a magány adta sötét órákon nem lesz majd semmim és elvész a világ össze létező varázsa. Tudja a magány lesújtó, alattomos…de néha magányosnak kell lennünk ahhoz, hogy kitaláljuk mihez is akarunk kezdeni magunkkal, nem? Néha úgy érzem a dolgok menthetetlennek és tejesen egyedül vagyok…szörnyű, fojtogató, pánikszerű érzés ez. Tudja gyakran ébredek a konyhapadlón és nem tudom hogy kerültem oda és sokszor azt álmodom, hogy egy liftben vagyok, ahol hiába nyomom a vészcsengőt nem reagál senki és én nem kapok levegőt. Ilyenkor reggelente mindig belenézek a tükörbe és próbálok választ találni rá, hogy vajon ki néz vissza rám: az a valaki aki lenni szeretnék? Vagy, az a valaki, akinek lennem kellene? Persze tudom, hogy az emberek gyakran csalódást okoznak, ez rendben is van és igazából számítok is rá. De mi van akkor, ha egy reggel a konyhapadlón ébredve rájövök, hogy én vagyok kiábrándító? Mostanában ilyen és ehhez hasonló neurotikus gondolatok cikáznak a fejemben. Talán több csokit kellene ennem vagy kevesebb Woody Allen filmet nézem vagy csak végre el kellene hinnem, hogy képes vagyok rá. Tudja, képes vagyok valóra váltani az álmaimat. Mert, ha hiszek benne, nagyon erősen és persze teszek is érte, akkor valóra válhat, nem? Ön hogy gondolja?”
Persze most jöhetnék azzal, hogy én már nem akartam az összetört szívem darabkáit szedegetni a földről az is biztos, hogy a betegségemen sem segít túl sokat a jelenlegi állapot és sajnos az is biztos, hogy támadtak az utóbbi időben túl sötét gondolataim, azonban, amikor egy negyed pillanatra – és megint az idő – tisztán látom önmagam, akkor rájövök, hogy az a sok minden amiért küzdöttem, az álmok a célok és a tervek nem vesztek el, maximum átalakultak. Kurva nagy klisé, de azt hiszem tényleg minden okkal történik és ezzel nem azt akarom mondani, hogy a sorsunk meg volna írva, mert dehogyis. A sorsunkat mi magunk alakítjuk. Mindig csak az adott helyzet van, egy kiindulási pont, azt viszont már csakis mi döntjük el, hogy ezzel a helyzettel mit is akarunk kezdeni. Persze emiatt gyakran vagyok magányos, de azt hiszem ez az ára annak, hogy kitaláljam mihez is akarok kezdeni igazán magammal.
„A fájdalom a maga elvont egészében, madártávlatból, mindig borzalmasabb, mint közelről: a részletekkel való bíbelődés kijózanít bennünket, leszerel, legalábbis figyelmet követel tőlünk, önfegyelmet, hogy rendezzük a zűrzavart. Ilyenkor egy kereket találunk, egy csavart, egy pántot, mely a pokolgépet alkotja. Mindez már babramunka, játék. Az apró dolgok megnyugtatnak.” – Esti Kornél kalandjai
Szóval két hónapja járok a terápiára és ez alatt a két hónap alatt rengeteg mindent tudtam meg magamról. Többek között azt is, hogy minden picsogással töltött pillanat elvesztegetett idő. Bár tény, hogy a picsogás nálam egy sokkal összetettebb és komplexebb dolog, egy fentebb említett betegség, amiről majd később beszélek is részletesebben, egy azonban biztos, hogy minden általam „picsogásnak” definiált óra nem más, mint elfecsérelt idő. Ezekben a percekben például írhatnék vagy kezdhetnék az életemmel bármi értelmeset, ezt az egészet fordíthatnám a hasznomra is, mert bár ilyenkor iszonyúan fáj, belesajdul az egész testem, de a helyzet az, hogy engem mindig is a kurva fájdalom inspirált s, ha már így alakul, akkor miért ne alkothatnék valami maradandót? Hagyom had szakadjon ki belőlem, had öltsön testet egy papírlapon, had váljon valami igazivá. Ha teret engedek a fájdalmamnak, ha nem dugom homokba a fejem, ha merek beszélni a gyengeségeimről és nem titkolom az érzéseim, akkor talán meg is szabadulhatok a démonjaimtól vagy legalábbis felvehetem velük a versenyt. Annak idején egyszer már megtettem és az összes sötét démonomat visszaküldtem a mélybe, mint dzsinnt a palackba. Viszont tudtam, hogy a következő nagyobb volumenű fájdalomnál ez a palack kinyílik és a sok évnyi elfojtott vagy leküzdöttnek hitt fájdalom szélsebesen robog majd át rajtam, úgy, hogy abba belezúg a fülem és sajdul a fejem, összetörik a lelkem. De miért ne fordíthatnám ezt tényleg az előnyömre? Miért ne engedhetném ennek a fájdalomnak, hogy alkosson valami? Mert bár tény, hogy ez a fájdalom belőlem nyer energiát, de mi van akkor, ha én azt mondom ennek a fájdalomnak, hogy bassza meg, mert én vagyok az erősebb!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: