Az utóbbi másfél hétben határozottan jobban érzem magam. Persze ez nem azt jelenti, hogy akkor most megint egy hatalmas boldogságbuborékban élem az életem, de azt hiszem végre tényleg a “gyógyulás” útjára léptem. Az utóbbi fél évem talán életem eddigi legnehezebb időszaka volt és tudom, hogy ennél nagyobb klisé a világon nincs, de a helyzet az, hogy az eddigi huszonhét évem alatt még soha a büdös életben nem éreztem ekkora fájdalmat és talán még soha nem éreztem magam ennyire elveszettnek, szerencsétlennek és mérhetetlenül kicsinek.
“Sokat gondolkodtam ezen a legyünk boldogok dolgon és igazából úgy vagyok vele, hogy miért is ne! Csak tudod, ha én most azt mondom, hogy all in és eléd teszem az érzéseimet, akkor azzal arra is lehetőséged adok neked, hogy belegyalogolj a lelkembe és őszinte leszek hozzád: erre nem vágyom. Persze tudom én, hogy a pofára esés kell, meg szükségszerű, sőt az ember a saját hibáiból tanul. Nyugi, ismerem az összes klisét, de valahogy szeretnék végre nem sztereotípia lenni. Szeretném, ha ez most valódi lenne, mert én is valódi vagyok. Sokáig azt hittem, hogy egy kesze kusza álomban élek, de aztán, amikor reggelente kiülök a teraszra, hogy megigyam a kávémat, olyankor mindig ráeszmélek, hogy álom helyett csodában élek. Egy hatalmas boldogságbuborékban, amit, ha te most kippukasztasz, akkor biztos, mint a pokol, hogy arcon váglak. Na jó, nem, de azért morcos leszek. Szóval mi lenne, ha csak hagynánk a dolgokat folydogálni a saját medrükben: te engednéd, hogy lubickoljak a boldogságban, én hagyom, hogy te szabad legyél és ki tudja, talán reggelente megihatjuk együtt is azt a kávét.” –2018. nyár
Persze voltak rossz időszakaim, ezt a nemrégiben megtalált naplóim is tökéletesen bizonyítják, de amikor visszagondolok azokra az időszakokra egyszerűen köszönőviszonyban sincsenek azzal, amit most éltem át. Nyilván ez annak a felismerésnek is köszönhető, hogy egyedül tényleg nem megy és hiába álltam fel már több gödörből, hiába voltam erős és bátor be kellett látnom, hogy ez most nem elég. Őszinte leszek: az elmúlt időszakban támadt néhány nagyon sötét gondolatom és voltak pillanatok, amikor tényleg a feladást fontolgattam. A személyiségzavar, mint diagnózis nem sokkolt, mert nem vagyok hülye, tudtam, hogy valami nem stimmel, de az ezzel járó és egyre sűrűsödő pánikrohamok rányomták a bélyegüket minden napomra. Persze, amikor jött egy-egy kvázi tiszta pillanat akkor nagyon is tudtam, hogy a feladás, mint olyan nem szerepel az én szótáramban, mert az oroszlán vehemenciájával és küzdeni akarásával jöttem erre a kurva világra és pontosan ugyanígy fogok majd egyszer egy szép napon távozni, azzal a büszke tudattal, hogy én mindent, de igazán mindent megtettem.
“Ha majd igazán a jelenben fogsz élni, meglepődve tapasztalod, mire vagy képes, és hogy mi minden sikerül.” – A békés harcos útja
Lassan két hónapja járok terápiára és ez alatt a két hónap alatt sokkal többet tanultam magamról, mint az utóbbi tíz évben összesen. Ezek a találkozók, ülések alkalomról alkalomra hoznak elő belőlem valamit, valami újat, valami olyat, amit belül mélyen nyilván tudtam, de sosem mertem volna azt hiszem kimondani. A legutóbbi pszichoterápiás kezelés után egy kerek nappal olyan volumenű sírás jött rám, hogy azt hiszem az elmúlt két hónap bánata távozott belőlem egy óra alatt. Azóta, vagyis most már három napja megkönnyebbültem és minden áldott reggel az új nap reményével nyitom ki a szemem. Már nem kell magam kirugdosni az ágyból, ami azt hiszem haladásnak tekinthető az események tükrében.
Már rá sem haragszom, sőt azt hiszem igazán sosem haragudtam. Rá kellett jönnöm, hogy rengeteg mindenben igaza van és talán azért tiltakoztam annyira vehemensen az ellen, hogy leléptem volna-e előbb utóbb a kapcsolatból, mert valahol a tudatom legutolsó zugában tudtam, hogy így van. Persze nem azért , mert nem szeretem, hanem azért, mert annyi szar ért már kapcsolatok terén az életben, hogy tüskét növesztettem, mint a sárga rózsa. Ezért hátráltam ki az utóbbi öt évben is mindenből. Persze lehet, hogy vele más lett volna, mert nála tényleg éreztem valamit, tényleg kezdett bennem kialakulni valami, amire én sem tudtam a magyarázatot. S talán azt hiszem hagytam is volna sodródni magam az árral, de minek után ő előbb dobta be a törülközőt, így már sosem fog kiderülni, hogy mi lett volna…ha.
Viszont ezen már kár rágni magam, mert tudom a kérdések, a minden felőrlő kérdések kizárólag a fejemben léteznek. Nemrég voltam egy önismereti tréningen, ahol éppen erről volt szó, hogy bár a kérdések jók, szükségszerűek, de nem szabad hagynunk, hogy átvegyék felettünk az irányítást máskülönben felemészt bennünket a rengeteg megválaszolatlan miért. Persze közben tudom, hogy a betegségem is éppen a miértekből táplálkozik, de akkor ott az előadáson két óra elteltével azon kaptam magam, hogy egyszer sem gondoltam a bajaimra. Azóta pedig mintha valami átkattant volna az agyamban. Hazudnék, ha azt mondanám nincsenek rossz vagy őrült pillanataim, de azóta képes vagyok valamiféle kontrollt és békét teremteni az elmémben. Persze ehhez az is kellett azt hiszem, hogy vagy tucatnyi alkalommal megnézzem A békés harcos útját, sőt az is kell, hogy jó könyveket olvassak, sőt az is kell, hogy meditáljak és ne feledkezzek meg a terápiáról. Volt pánikrohamom azóta is, de sokkal rövidebb ideig tartott és már le tudom csendesíteni. Nem könnyű és azt hiszem soha nem is lesz, de ha meg sem próbálom, akkor tényleg bátram azt mondhatnám, hogy ennyi és nincs tovább.
“Nincs olyan, hogy jobb. Sose leszel jobb, ahogy kevesebb se leszel soha senkinél.” – A békés harcos útja
Viszont én sohasem fogom ezt mondani, még akkor sem, ha mások szerint gyenge vagyok. A helyzet az, hogy sok minden vagyok de gyenge kurvára nem. Ha gyenge lennék, akkor már tíz évvel ezelőtt feladtam volna. Akkor már az első nehézségnél inkább a könnyebb, gyáva megoldást választottam volna, de nem így történt. Mindenért, amim ebben a kurva életben van megküzdöttem és ezzel a betegséggel és minden vele járó nehézséggel is meg fogok küzdeni, mert nem vagyok gyenge. Soha nem is voltam és soha nem is leszek. Még akkor sem, ha vannak olyanok, akik mérhetetlen cinizmussal vágják az arcomba, hogy gyenge ember vagyok, vagy, hogy sajnáltatom magam. Kurvára nem sajnáltatom magam és bár el szeretném magyarázni, hogy mégis min megyek keresztül és milyen démonok akarják megenni az életem, de valaki, aki ebben nincs benne, soha ebben a büdös életben nem fogja megérteni. De már nem is akarom, hogy bárki megértse. Már tudom, hogy a megoldás kizárólag én vagyok: az álmaim megvalósításának egyetlen akadálya csakis én vagyok.
Persze vannak dolgok, amik bántanak, de azt hiszem mindez nem engem, hanem az egomat sérti. Hiába is tagadnám bennem is van egy adag nárcizmus és talán, ha nem lennének ezek a nárcisztikus elképzeléseim az életről, akkor nem is esnék ekkorákat. Ha befejezném az érzelmi hazárdjátékot, akkor talán nem égetném meg magam ennyire és talán akkor nem lennének ezek a sebek, amiknek gyógyulniuk kell. De nekem kell a szenvedély, kell a hév, kell az őrület. Nem tudom elmagyarázni, hogy miért vagy mit keresek, de meggyőzhetetlenek vagyok annak kapcsán, hogy álljak le a kutatásával. Persze tudom, hogy a szerelemről kár beszélni, mert a szerelemről beszélni, épp olyan, mint építészetre táncolni, de tudjátok engem tényleg semmi nem tántorít el abban, hogy megpróbáljam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: