Ha én vagyok a megoldás, akkor értelemszerűen én vagyok a gépezetbe rejtett hiba is

Jól vagyok. Jól vagyok! Jól vagyok?

Rendre mantrázom magamban, úgy két hete, hogy igen, jól vagyok. Persze ez valahol igaz is, mert egészen két héttel ezelőttig valóban olyan sötét gondolatatok kerítettek a hatalmukba, amiktől még én magam is megijedtem. Voltak napok, amikor a fürdőkádban ülve azon agyaltam, hogy most mennyivel egyszerűbb lenne, ha vége lenne. Ám persze, amikor kitisztult a gondolatom akkor rájöttem, hogy semmivel sem lenne egyszerűbb, de a reménytelenség utolsó szalmaszálába kapaszkodva még egy kört siránkoztam a nyomoromon.

Persze tudom azt is, hogy ezt nem szabad elbagatellizálni és az egész nem ennyire végtelenül egyszerű, de éppen vagy pont ezért járok terápiára. Nyilván most nekiállhatnék megint elölről kezdeni és hibáztatni mindenkit magamon kívül, de az igazság az, hogy kurvára nem lenne fair ezt csinálnom tovább – eredetileg sem volt fair – mert baromira nem kényszerített senki arra, hogy idejöjjek. Persze a történtek fényében az egész helyzet úgy fest, hogy én feladtam egy életet azért, hogy felépítsek együtt valakivel egy másikat, de a nagy cudar valóság az, hogy ez az én egyéni és megismételhetetlen döntésem volt. Az ég világon senki nem befolyásolt. Talán pont ezért voltam olyan dühös, mert tudtam, hogy a saját elhibázott döntésem elfuserált és fájdalmas következménye vagyok. Ha én vagyok a megoldás, akkor értelemszerűen én vagyok a gépezetbe rejtett hiba is.

„Azt hiszem valami megváltozott az utóbbi időben. Talán én lettem más vagy a környezetem nem tudom, de azt vettem észre, hogy egyre többször és bátrabban hagyom el a komfortzónám. Persze közben az is lehet, hogy csak “öregszem”. Ám, ha az öregedés azt hozza magával, hogy bátrabb, de közben valahogy mégis megfontoltabb leszek, akkor ezt simán vállalom. Az utóbbi hónapok, hetek döntései azt sugallhatják, hogy megszűntem felelősnek lenni, pedig a helyzet az, hogy még sosem éreztem magam ennyire megfontoltnak és tudatosnak. Talán most először érzem igazán, hogy így a jó, így a helyes. Bár lehet, hogy ez még mindig csak intuíció. De engem mindig is az vezetett. Már a kezdetek kezdete óta a megérzéseim alapján élek és most a megérzéseim azt mondják, hogy most így lesz jó. Nem tudom megmagyarázni, ne is kérd, egyszerűen csak tudom, érzem.”

Valamilyen oknál fogva úgy éreztem, hogy ez a helyes döntés és bár körülöttem mindenki teljességgel idiótának nézett én mégis azt éreztem, hogy jó döntést hozok. Végre valahára úgy éreztem, hogy az életemet alkotó molekulák szépen lassan a helyükre kerülnek. A munkában gyakorlatilag az utóbbi öt évben minden olyat elértem, amit el szerettem volna és bár vannak még álmaim és további terveim, de a karrier frontján az helyzet, hogy úgy érzem nincs lehetetlen vállalkozás, mert bízok magamban és a képességeimben annyira, hogy tudjam meg tudom csinálni, bármi is legyen a kitűzött cél. Imádok tanulni. Tudom ez akkora bullshit, mint a kurva élet, de igenis szeretek tanulni, mert számomra nincs annál frusztrálóbb érzés, mint ha nem tudok valamit. Egyszerűen kínlódok a tudattól, ha valamilyen tudásnak nem vagyok a birtokában és azt hiszem ez adja a személyiségzavarom alfáját és omegáját. Ez a gócpont, a válasz a miértékre. A mérhetetlen tudásszomj. Tanulok mert tanulnom kell és dolgozom, mert a munka számomra az a szerelem, amiért megéri áldozatokat hoznom.

Persze emellett vágytam arra, hogy valakivel megoszthassam ezt a fajta boldogságot, – amit példának okán a munkám is ad – hogy valakit beavathassak az életem titkaiba, hogy valaki előtt végre megnyílhassak úgy isten igazából. Mert mit számít a siker, a karrier vagy a pénz, ha ezt nincs kivel megosztanod, ha nincs senki, akinek egy hosszú nap végén azt mondhatnád szeretlek. Bár sokszor és sok helyütt hangoztattam, hogy nekem nincs szükségem palira, mert a mellékelt ábra szerint alkalmas vagyok arra, hogy egyedül kicseréljek egy kibaszott villanykörtét, – bár azért az kiderült, hogy a vécé tartályt nem tudtam volna egyedül megszerelni, de erre két ordítozás között jöttem rá, amikor éppen attól rettegtem, hogy leáztatjuk az alsó szomszédot –  de a helyzet az, hogy igenis vágytam valakire, akit megölelhetek, akit szerethetek és aki viszont szeret engem. Tudom ez rohadt nyálas és lassan ott tartunk, hogy valami lányregénybe illó borzasztó klisét írok majd a szerelemről, de nem, mert én nem hiszek a szerelemben. Tudom ez az előző három mondat fényében hihetetlennek tűnhet, de tényleg nem hiszek benne. Talán volt idő, amikor hittem. Sok évvel ezelőtt, amikor nevetve és szerelmesen léptem át a tizenhatodik esztendőm kapuját, akkor igen, hittem. Aztán persze, ahogyan az lenni szokott, csalódtam. De, ki nem csalódik? Minden tini pofára esik és mindenkinek összetörik, egyszer, kétszer, százszor a szíve. Mégis akkor valahogy, nem tudom – talán túl korán ébredtem öntudatra – de akkor rájöttem, hogy a szerelemnek nem ilyennek kellene lennie. A szerelemben nem szabadna önzőnek és makacsnak lenni, és ami a legfontosabb nem szabadna birtokolni vagy megpróbálni birtokolni a másikat. Éppen azért, ha ma megkérdezi tőlem bárki, hogy hiszek-e a szerelemben, akkor teljes bizonyossággal mondhatom, hogy nem, nem hiszek. A kötődésben hiszek! Abban hiszek, hogy egy párkapcsolatban nem két fél ember alkot egy egészet, hanem két egész ember alkot egy közösséget, ahol a szeretet – ami már alapjaiban véve kizárja az önzést – játszik szerepet.

Így, amikor megismertem Őt alapjaiban ingott meg minden, amit addig hittem vagy gondoltam. Ugyanis évek óta erősen kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nem nekem nem kell senki, mert úgyis csak egy kurva nagy pofára esés lesz a vége és én abból köszönöm szépen többet nem kérek. Azonban, amikor őt megismertem azon a nagyon forró nyári napon, akkor már akkor tudtam, hogy sokkal többet fog jelenteni a számomra, mint amennyit én elbírnék vagy engednem kellene. Persze akkor még az ég világon nem történt köztünk semmi, mert neki volt más az életében, de valamiért már az első perctől kezdve éreztem, hogy Ő nagyon jelentőségteljes szerepet fog játszani az életemben. Ezen most biztos jót nevetne, pláne annak tudatában, hogy mi is történt azon az estén. Viszont nekem van egy elméletem, ami lassan húsz éve megdönthetetlen: mindig azok az emberek játszanak nagyon fontos szerepet az életemben, akikkel emlékszem a megismerkedésünk pillanatára. Maroknyi ilyen ember van, de Ő rajta van ezen a listán.

“Te valahogy más vagy
Miért fordulok utánad?
Pedig jobb dolgom is akad, elhiheted, én is elhittem
Csak a gyomrom utazik egy liftben
Amikor látlak
Ezért fordulok utánad?
Talán nincs is humorod, de elhiteted, könnyű elhinnem
Sírva nevetek a viccen.”

Aztán hogyan hogy se alakult köztünk, ez a „jól elvagyunk” státusz és én ezt egy jó ideig nagyon élveztem, mert nekem is kell a szabadság, utálom a röghöz kötést, kell az énidő, az alkotói magány. Aztán amikor úgy döntöttünk összeköltözünk és gyakorlatilag minden közös volt, akkor azért akarva akaratlanul felmerül az emberben a „ki vagyok én neked” kérdése. Ilyenkor mindig azt mondta, hogy hát ki lennél, hát együtt élünk nem? Aztán jött a félelem, meg a kérdések, hogy vajon hol jár, meg mit csinál, mert gyanúsan kapálózik a képben egy harmadik. Minek után nőből vagyok és mit van mit tenni a ember ismeretem is elég jó, éreztem, hogy ebből még baj lesz, hogy ez nekem hamarosan nagyon fog fájni.

Reggelente előbb elment munkába, esténként később jött, a telefonja meg folyton csak csipogott. A lány egyszer még nálunk is aludt…aztán elhívta magával Prágába azt hiszem…és még sorolhatnám ezeket a gyanús és kínzó jeleket, amik napról napra azt sugallták felém, hogy nem vagy elég jó, nem vagy elég. Persze ő még mindig nyugtatott, hogy ne legyek hülye, hogy ne legyek alaptalanul féltékeny, mert ő még csak nem is tekint rá nőként…aztán puff, mégis. Kiborulás, sírás, törés-zúzás, toporzékolás, ajtócsapkodás, még több sírás, még több ajtócsapkodás, kurvaanyázás és még sorolhatnám, hogy mi követte ezt az egészet és persze a mélységes fájdalom meg az érzés, hogy nem vagyok elég jó.

Belecsúsztam egy saját magam által generált szakadékba és kétségbeesetten kerestem a kiutat, a fényt, a válaszokat, de az a helyzet, hogy erre nincsenek válaszok. Belemagyarázhatnék én akármit és nyilván vannak elképzeléseim meg sejtéseim, hogy miért is történt mindez, de most ez egyáltalán nem fontos. Most csak az a fontos, hogy egyfajta konklúziót levonva megpróbáljam ebből a helyzetből a legjobbat kihozni. Megpróbáljak végre önmagam legjobb verziója lenni, mindezt úgy, hogy nem keresek többé bűnbakot. Végre nyíltan merjem vállalni önmagam, a betegségem és azt, aki vagyok, mert én mindig is annak szerettem volna látszani, ami valójában vagyok, csak néha azokon a sötét és félelmetes órákon, amikor a bánat, mint egy nagy óceán körülvett erről megfeledkeztem.

„Tudod engem sokan örültnek néznek, mert könyvtárba járok – talán én vagyok az utolsó élő ember, aki könyvtárba jár – mert szeretem a régi bakelit illatát, mert őrzöm a mama emlékeit. Mert minden alkalommal, amikor a borospoharából iszok könny szökik a szemembe vagy mert féltett kincsként tartom az ágyam mellett a púderes dobozát vagy, mert amikor kinyitom a szekrényét – ami most már nálam van – megérzem az illatát, az illatot, ami újra és újra felidézi az arcát, a mosolyát. Lehet örültnek tartanak, mert minden évben megnézem az Abigélt, csakhogy emlékezzek rá, vagy mert, amikor meglátom a Bereczki Zolit a tévében elkap a röhögés, mert a mama szerint szegény olyan csúnya volt. Örült vagyok, mert rendre rákeresek a nevére gúgliban, hátha találok valamit az „Operás” időkből, ugyanis a mama a város egyik patináns drogériájában állt helyt nap, mint nap és hát tudod őt mindenki ismerte. Talán örült vagyok, mert amikor elhaladok a magas ház helye mellett, eszembe jut miként fogta a kezem és nyugtatott meg arról, hogy nem, nem fog ránk dőlni. Talán őrült vagyok, mert ezekből az emlékekből merítek ihletet. Talán örült vagyok, mert én mindig és azt hiszem örökre feltétel nélkül fogok majd szeretni.„