Nagyjából tizennyolc éves koromig csak úgy faltam a könyveket. Emlékeszem a legelső könyv, ami úgy hét-nyolc éves korom környékén olvastam az a Matilda volt. Egy különleges kislányról szólt, falta a betűket és rengeteg könyvtári olvasnivalót cipelt haza, emellett pedig kiváló fejszámoló művész is volt. Matilda különcségét még a szülei is szörnyülködve nézték és mindent el akartak követni annak érdekében, hogy lányukból bábut csináljanak. Azt hiszem Matilda varázsa szerettette meg velem annak idején a könyveket és onnantól kezdve gyakorlatilag nem volt megállás, állandóan szomjaztam az újat, kerestem a tudás kimeríthetetlen forrását és minden erőmmel azon voltam, hogy minél többet fogadjak be a világból.
Ennyi év elteltével bizarr egy kicsit visszagondolni arra, hogy gyakorlatilag egy fiktív személy mekkora mértékben befolyásolta az életemet, olyannyira, hogy annak hozadéka máig és azt hiszem életem végéig elkísér majd. Matilda után nem volt megállás: nagyon hamar rákaptam az olvasás ízére, ugyanis miközben bújtam a könyveket folyamatosan egy elképelt világ részese lehettem. A képzelőerőmet azt hiszem annak a sok ezer elolvasott oldalnak köszönhetem, amik megszínesítették a gyerekkorom. A Matilda után nem sokkal már aktív részese voltam a varázslóvilágnak, hiszen gyakorlatilag a Harry Potter könyveken nőttem fel, de Harry kalandjai közben azért egy lakatlan szigetre is elutaztam Robinson segítségével. Persze időközben jöttek a kötelező olvasmányok és jó diák módjára az Egri csillagoknak még adtam esélyt, mely sajnos a történelmi előképzettség hiányában csak néhány évvel később nyert valódi értelmet a számomra. Alig voltam még tíz éves, amikor már komolyabb könyvek is érdekelni kezdtek, így akkor ismerkedtem meg Robin Cook regényeivel s bár a Mutációt csak lámpafénynél voltam hajlandó olvasni, mégis zabáltam az oldalakat. Cook-tól azóta tucatnyi könyvet olvastam, volt amit többször is. Aztán persze kamaszkoromra beleszerettem Stephen King-be, majd érettségihez közel Orwell regényei mozgattak meg bennem valamit. Rejtő regényeiről pedig már nem is beszélve.
Aztán ahogy egyre jobban kezdett érdekelni, hogy mi is az élet értelme, úgy lopóztak be az életembe az önismereti könyvek is. Sokat olvastam Müller Pétertől, Feldmár Andrástól és Csernustól is, ám valamikor huszonkét éves korom környékén valami mintha megszakadt volna bennem és bár még mindig kimeríthetetlen volt a tudás, amire szomjaztam mégse fogtam nagyon könyvet a kezembe. Ezidáig. Ugyanis az utóbbi néhány hét történéseinek hála rájöttem, hogy egyszerűen nem vonhatom meg magamtól ezt a fajta énidőt, mert miközben a könyvek által új sorsokat ismerek meg, úgy nyílok ki én is, éppen mint egy bimbózó sárgarózsa. Rájöttem, hogy bár a szenvedélyemnek élek és szembe menve a társadalmi elvárásokkal egy olyan életet építettem fel magamnak, amilyet mindig is élni szerettem volna, de ennek ellenére engem is bedarált az a bizonyos mókuskerék és hiába a munkám a szenvedélyem, a hitvallásom, mégis megalkudtam és egyezséget kötve a társadalommal belementem a játékba. Engedtem, hogy felzabáljanak az egyre inkább monotonná váló napok és egyszerűn hiába volt tele a könyves polcom nem áldoztam azon szenvedélyem oltárán, ami túlzások nélkül felnevelt és átsegített megannyi nehézségen. Talán annak idején épp az olvasás által eszméltem rá arra, hogy író szeretnék lenni. Rájöttem, hogy a szavaknak olyan mértékű ereje van, amikkel befolyással lehetünk érzésekre, gondolatokra és nekem kellett az a tudat, hogy akár én is hatással lehetek valaki életére. Persze ez egyfajta felelősséggel is jár, de már egészen kis gyerekkorom óta sziklaszilárdan hittem abban az akkor még utópisztikusnak tűnő elképzelésben, hogy egy nap akár belőlem is író lehet. Aztán, ahogy egyre nőttem úgy lett ez a vágy egyre elérhetőbb cél és, amikor a pályaválasztás, mint olyan szóba került egyszerűen bennem nem volt kétség: író leszek. Persze velem valószínűleg mindig is az volt a legnagyobb baj, hogy túlságosan sok vágyam volt egyszerre és abban a pillanatban, ahogy kielégítettem egyet máris jött egy következő, de aztán idővel rájöttem, hogy ezen nincs mit kattogni vagy szégyellni, mert végső soron a vágy az élet motorja.
“Akarok írni valamit, ami valakinek jelent valamit. Le akarom írni a legbenső érzelmeimet, a vak hitet, a boldogságot, a magányt vagy egész egyszerűen csak egyetlen pillanatát a tisztaságnak. Valamit, ami több. Olyat, ami számít…”
Amikor 2014-ben megalapítottam a vállalkozásom és forintokra is váltottam az elképzelésem, akkor jöttem rá, hogy a lehetetlen, mint olyan valóban nem létezik és minden kétely vagy félelem kizárólag a fejünkben van. Persze ez nem azt jelenti, hogy soha nem rettegtem, ugyanis sajnos a túlgondolás jellemző rám, ám egy ideje gyakorlom a dolgok elfogadását és engedem az életem, had menjen. Had folydogáljon csak a maga medrében és ez nem azt jelenti, hogy ne lennének céljaim vagy terveim, de most már sokkal lazábban tudok kezelni váratlannak tűnő élethelyzeteket.
Persze ehhez az is kellett, hogy végre ráeszméljek segítség nélkül nem, így most már lassan két hónapja járok terápiára és ami a legfontosabb visszataláltam a könyvekhez. Ez a fajta felismerés, miszerint annak ellenére is bedarált a gépezet, hogy a munkám a hobbim, akkor lelki felszabadulást adott nekem, hogy túlzások nélkül tudom azt mondani, hogy újjászülettem. Mert egész egyszerűen ott követjük el életünk legnagyobb baklövését, amikor feladjunk a bennünk rejtőző örök gyereket és, amikor számokban és statisztikákban kezdünk el gondolkodni. Persze én mindig is szembe mentem az elvárttal, így amikor én lettem saját magam elvárása kvázi evidens volt, hogy beintek és azt mondom, hogy eddig és ne tovább. Az elmúlt két-három hónapban semmi mást nem csináltam, mit okokat kerestem, meg bűnbakot, ahelyett, hogy bevallottam volna magamnak, hogy minden kurva kapálózásom ellenére egy kibaszott nagy sztereotípia lettem.
Viszont én nem szeretnék sztereotípia lenni. Önmagam legjobb változata szeretnék lennék, ehhez pedig újra fel kell magamban fedezni azt a gyereket, aki példának okán a Matilda olvasása közben voltam. Ahhoz, hogy az életem újra értelmet nyerjen, egészen más perspektívából kell szemlélődnöm és azt hiszem most először az életemben szívből tudom azt mondani, hogy elvárások nélküli életre vágyom, egy olyan életre, ahol én vagyok a mindenség egyedüli irányítója. Ahol többet nem darál be a huszonnégyóra, ahol nincsenek számok és statisztikák. Hagynom kell megélni az élet dolgait, másként sosem jövök rá miként múlhat el az, ami boldogság lehet.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: