Nem emlékszem pontosan mikor esett az első csorba az önbecsülésem. Még egészen kicsi voltam, talán hét-nyolc éves. Rengeteget vegzáltak a súlyommal, pedig mai fejjel visszagondolva egyáltalán nem voltam dundi. Aztán a következő etap úgy ötödikben jött, amikor a lányok közül elsőként nekem nőtt a mellem. Ez kitűnő alapot biztosított ahhoz, hogy folyamatos súlyosan sértő piszkálódások kereszttüzébe kerüljek.
Persze most lehetne azt mondani, hogy ez semmi és mindenkit érnek atrocitások, ami nyilván igaz is, de amikor kisgyerek fejjel azt kapod, hogy nem vagy elég jó, nem vagy elég szép vagy sovány, akkor az szép lassan gyökeret ver benned és kihat a felnőtt életedre is. Igen, a gyerekek gonoszak és én ezt már nagyon kicsiként megtapasztaltam. Aztán persze ahogy az lenni szokott a kamasz koromat végig kísérték a sorozatos fogyókúrák, mert a társadalom és a kortársak által gerjesztett elvárásoknak gyakorlatilag mindenki titkon meg akart felelni.
Volt egy lány az osztályunkban, akivel később ugyan jóban lettem, de volt idő, amikor neki köszönhetően szüntelen gyomorgörcs volt az életem. Minden reggel azon rettegtem, hogy vajon ma mit fog beszólni. Egy nap példának okán azt ordította az arcomba az osztály teljes létszáma előtt, hogy ideje volna végre tükörbe néznem és megállapítanom, hogy mennyire kurva ronda vagyok. Abban a pillanatban lángra kapott a fejem és éreztem a mázsás könnycseppeket, amik végig folynak az arcomon. A só kissé maró érzése körbejárta a számat és gyakorlatilag a pillanat töredéke alatt hullottam atomjaimra.
Bár az akkori barátom megvédett, de közben az ő általa gerjesztett elvárásoknak is igyekeztem megfelelni. Mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok neki elég jó, elég laza, elég vagány, elég sovány, elég szép…A folyamatos elégedetlenkedés tükröződött napi szinten azt arcán, bár utólag rá kellett jönnöm, hogy ezeket az érzéseket én vetítettem ki rá tudat alatt. Aztán ahogy egyre idősebb lettem egyre kevésbé kezdett el érdekelni, hogy ki mit gondol rólam, miután pedig elkezdtem beletemetkezni a munkába és karriert építeni szinte már nem is érdekelt ez a fajta felszínesség.
Persze a súlyom mindig gócpont volt, mert mit van mit tenni én olyan lány vagyok, aki ránéz egy banánra és már extra öt kilóval gazdagabb. Néhány évvel ezelőtt életmódot váltottam épp ezért, no meg azért mert a klasszikus nem evős diétákból nem kértem, hiszen rájöttem, hogy nincs sok értelmük. Akkor száműztem a cukrokat az életemből és neki álltam edzeni. Hamar meg is lett az eredménye, aztán persze volt egy kisebb mélyrepülés, de erre az útra szerencsére nem rég visszataláltam.
Ennek ellenére még mindig éreztem, hogy az önbecsülésem, mint olyan nem létezik. Az érzés akkor kezdett erősödni, amikor megismertem Őt. Folyamatosan azt éreztem, hogy nem csinál mást csak belém köt: csúnya ez a cipő, ronda ez a felső, jaj ne fésüld így a hajad, ne húzd ki így a szemed….majd persze a szakítás, ami igazából egy csere volt. Hiszen pénteken még én voltam, hétfőn még már valaki más. Na, most valaki akinek alapból bajok vannak az önbizalmával annak egy ilyen törés, egy ilyen pofon még inkább aláaknázza a legkisebb önmagába vetett hitét is.
Aztán elkezdtem járni a terápiára, az önismereti tréningekre és újra olvastam. Mindig törődtem a külsőmmel, sose hanyagoltam el magam, de végre rájöttem, hogy hiába járok fodrászhoz, húzom ki a szemem vagy járok márkás cipőben, ha belül nem vagyok rendben. Mert hiába “a kondi szoli, műköröm, mely ápol és eltakar” ha a lelkem nincs rendben. Ez a belső elégedetlenség pedig nyomot hagy, kiül az arcra, a szem alatt karikákra, hatással van a szemek csillogására, sőt még a testtartásra is.
A terápiának hála viszont sokkal jobban vagyok és bár természetesen fontosnak tartom, hogy a külsőm is rendben legyen, de ez már inkább csak annak a pozitív mellékterméke, hogy a lelkem is a fejlődés útjára lépett. Valószínűleg ezt mások is láthatják rajtam, mert a héten két egymástól független ember is azt mondta nekem, hogy milyen szép vagyok. Egyik alkalommal sem volt rajtam smink, mégis szépnek láttak. Persze nem győztem hálálkodni, mert nem igazán vagyok hozzászokva az efféle dicsérethez, de őszintén meg kell hagyni, hogy nagyon jól estek ezek a bókok, mert ezek által kezdek rájönni, hogy a második mindent elsöprő életem akkor kezdődik, amikor megértem, hogy csak ez az egy van.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: