Az elmúlt három és fél hónapban gyakorlatilag nem volt olyan nap, hogy ne tettem volna fel magamnak a miért kérdését. Mindenáron szerettem volna magyarázatot találni arra, hogy vajon milyen események láncreakciójaként lyukadtunk ki már megint ugyanoda. Túlzások nélkül azt tudom mondani, hogy ez volt életem legkeményebb három hónapja. Ez alatt az idő alatt amellett, hogy napi szinten feszegettem a határaimat, arra is rájöttem, hogy az erő, ami bennem lakozik sokkalta nagyobb és hatalmasabb, mint amit én elsőre gondoltam. Persze ezt nem azt jelenti, hogy akkor nincsenek rossz, sőt nagyon rossz, csontig hatoló fájdalmas pillanatok, de minden egyes ordításig fajuló fájdalomhalmaz közepén mindig tudtam, hogy akkor is fel fogok ebből állni, ha az kurva világ rám is szakad közben.
Persze az okát még mindig nem tudom. Nem tudom miért bántott meg valaki ennyire, valaki olyan, akinek a kezébe tettem a szívem, hogy nézd tessék itt van, kérlek vigyázz rá nagyon. Nem tudom, hogy miért érezte Ő úgy, hogy amikor azt mondom all in, akkor ő kvázi azt mondja game over. Fájt. Mit fájt üvöltöttem, annyira kurvára fájt a testem a lelkem és gyakorlatilag a létezés minden pillanatára csak, mint átmeneti múló állapotra tudtam koncentrálni. Nyilván kérdezhetnétek, hogy mi a picsáért éltem magam ennyire bele vagy, hogy miért nem tudok csak úgy tovább lépni, mindenféle hiszti vagy dráma nélkül, de erre igazán én sem tudom a választ. Minden veszteség megvisel, legyen az baráti vagy szerelmi kapcsolódás, de igazából minden az életemből eltűnő személy távozása iszonyúan megvisel. Ilyenkor persze mindig egy kicsit gyengének érzem magam, hogy én nem tudok csak úgy továbblépni. Hiszen, ha egy házasság vagy egy viszony véget ér, az emberek egyszer s mindenkorra elfelejtik egymást és gyakorlatilag úgy válnak meg egymástól, mint egy elnyűtt cipőtől vagy kabáttól. Én azonban senkit nem tudok elfelejteni csakúgy, senkit, akihez valaha is közöm volt. Úgy gondolom, hogy minden ember különleges és maga nemében és valójában feledhetetlen, olyan, akit nem lehet pótolni. Éppen ezért mindig megvisel, ha egy kapcsolatom véget ér. Nagyon nehezen viselem és még nehezebben heverem ki. Emiatt persze sokkal óvatosabb lettem, mert túl fájdalmas, inkább néha bele sem megyek semmibe, mert tudom, hogy a végén lángra lobban majd a lelkem és tűzoltó legyen a talpán, aki eloltja az a tüzet. Ez persze azért van, mert olyan apró részleteiben látom az embereket, hogy képes vagyok beléjük látni. Ezért szakadok el nehezen, mert mindenkiben van valami, ami megindít és éppen ezek az aprócska részletek azok, amik pótolhatatlanná teszik a másikat. Persze van egy ilyen hülye szokásom, hogy meg is akarom menteni a másikat, de ideje volna rájönnöm, így harminchoz közel, hogy mindenkit nem lehet megmenteni. Mindenkinek a saját hibáit kell elkövetni és mindenkinek önmagának kell rájönnie, hogy talán az út, amin jár nem helyes. Viszont ki vagyok én, hogy ezt megítéljem? Nyilván őt is meg akartam menteni és valahol még most is meg akarom, mert érzem, tudom, hogy sokkal több van benne, mint amit gondol érez vagy éppen hisz, de addig, amíg ezt ő maga nem fedezi fel, amíg ő maga nem látja meg a lelke szépségét, addig én teljesen mindegy mit mondok vagy mennyire kötődök vagy mennyire hiszek benne felesleges szócséplés lesz csak minden.
Persze ettől még nem szűnök meg hinni benne és a lelkem egy darabjával mindig is kötődni fogok hozzá és nem tudom talán bullshit és ostobaság, de úgy érzem, hogy ez nem csak részemről van így. Ennek ellenére most megint újra kell kezdenem, újrakezdeni, hogy a múltam lezárásával teret adhassak valami újnak. Építhessem a jövőm, hiszen mindennap pont annyi időm van csak amíg lemegy a nap. Nyilván félek, mert, amikor ő már nem lesz ott, akkor teljesen valóságossá válik az, hogy ennek most ebben a formában vége. Rettenetesen félek tőle, hogy mi lesz akkor, amikor már nem lesz elérhető távolságban és sírni tudnék, annyira félek ettől a változástól. Viszont most életemben sokadjára megint erősnek kell lennem máskülönben soha nem fogom tudni, hogy miként múlhat majd újra el az, ami akár boldogság is lehetne.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: