Az oroszlán büszkeséget gyengíteni igen, de elvenni soha nem lehet

Lassan hét hónapja vagyok itt és ez alatt a hét hónap alatt talán csak néhány ritka pillanatban éreztem magam boldognak. Persze ilyenkor mindig felvetül bennem a kérdés, hogy mi is a boldogság és mindig egy szüntelen körforgás közepén találom magam. Hiszen ahogy azt már olyan sokszor elmondtam a boldogság rengeteg formában jöhet és amennyiben az elméletem igaznak bizonyul, úgy egészen egyértelmű, hogy a boldogság nem más, mint átmeneti múló állapot, de talán ez éppen így van rendjén. Ma ezen a napsütötte márciusi napon hosszú idő után megint boldognak érzem magam. Nem tudom, hogy ez a szokatlanul meleg időnek köszönhető-e vagy csak annak, hogy kezdenek bennem helyre kerülni a dolgok.

Az önbizalmam az utóbbi hét hónapban a nullával volt egyenlő és szent meggyőződésem volt, hogy tényleg semmire nem vagyok jó. Még akkor is, ha legbelül tudtam, hogy ez baromság. Mégis az a sok megalázó pillanat, amit az utóbbi fél évben átéltem meghasított bennem valamit. Annyiszor eltörtem már és annyiszor kirugdaltam magam lehetetlennek tűnő helyzetekből és most mégis úgy éreztem, hogy ez valamiféle végpont, egy olyan célállomás, ahonnan nincs tovább, ahol megrekedten egy helyben topogok és hiába tudom, hogy én vagyok a megoldandó feladat, mégis ólomlábakon állok és nincs egyszerűen tovább.

Hiába jártam a terápiára, hiába olvastam el vagy egy tucat önsegítő könyvet és hiába kezdtem el lakberendezni mégis a magányos perceken olyan üresnek és kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint még soha. Nem hittem vagy legalábbis nem akartam elhinni, hogy a könyörtelen narcizmus súlyos károkat hagyhat egy olyan empatában, mint én. Nem sejtettem s talán ez a mérhetetlen naivitásom tanúbizonysága, hogy lehetnek olyan elemi erővel magával ragadó személyek, akik bár intelligensek, mégis lerántanak a saját maguk által generált pokolba. Egy olyan Dante féle pokol tornácára, ahol nincs más csak fájdalom, kín és szenvedés. Ahol soha nem süt a nap, ahol az ösztönök a saját magunk pusztítását diktálják.

Ellenben én – még ha meg is van rá a hajlamom – mindent szeretnék csak puszítatni nem. Volt egy álmom. Annak idején volt egy álmom és ezt az álmot akkor úgy döntöttem, hogy nem cserélem be semmiért. Nem kötök kompromisszumot, nem alkudozom, csak megmászom azt az elképzelt hegyet. Ám persze az ördöggel néha izgalmas alkudozni és egy őrült pillanatomban feladtam az évtizedes hitem és fejest ugrottam a végtelenbe. Csak amikor már kizsigerelve fetrengtem a fájdalomtól akkor jöttem rá, hogy az a kurva hegy túlnőtt rajtam és hiába minden akarat vagy hit elveszítettem saját magam. Tudod ez volt az a pillanat, amikor tényleg azt hittem, hogy a világ egy súllyal kevesebb lenne nélkülem, de ez volt az a pillanat is, amikor az élni akarás, mint kitörő vulkán nyert utat magának és ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy a narcizmus fertőző, de gyógyítható. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy értünk már nem, de magamért meg harcolhatok. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy téged nem, de magamat megmenthetem. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy a legnagyobb tél szüli a legyőzhetetlen nyarat és ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy az oroszlán büszkeséget gyengíteni igen, de elvenni soha nem lehet.