Tudja, amikor az életemre gondolok és megpróbálom szavakba önteni az utóbbi éveket, hónapokat…nos, akkor az elmondottak alapján sokan azt hihetik, hogy kudarcot vallottam.
Persze nem abban a hétköznapi értelemben, amire az egyszeri ember gondol. Nem, én mindig is kitartó voltam, ambíciózus, céltudatos. Mindig is tele voltam vágyakkal, álmokkal és valahogy mindig ösztönösen tudtam, hogy miként is érhetek el egy-egy mérföldkőhöz. Ám mégis, amikor az életemről mesélek vannak akik rögvest visszakérdeznek: no, és a szerelem? S ezzel tévedünk ingoványos talajra, mert amennyiben a szerelmi életemről kérdeznek én abban a pillanatban megszűnök összeszedettnek lenni és csak hebegek-habogok. A szerelem engem nagy ívben elkerült eddig és az életembe betoppanó kicsi Ő-k is maximum fájdalmat és rengeteg átsírt éjszakát hagytak maguk után. Azt sem tudnám megmondani, hogy klasszikus értelemben voltam-e valaha szerelmes. Számomra a szerelem egy legenda, egy mítosz, amiben még nem volt részem. Legalábbis olyan szerelemben nem, ahol a kölcsönös elfogadás, tisztelet, empátia és odaadás játszik szerepet. Engem eddig ez a fajta szerelem elkerült és tudja sokat gondolkodtam rajta, hogy ennek mi lehet az oka. Kerestem magamban, másban az atyaúristenben is a hibát, de egyszerűen nem láttam a fától az erdőt. Fejjel akartam rohanni a falnak, erőből nyerni és annyira kapálóztam, hogy azt hiszem közben elfelejtettem a lényeget: elfelejtettem, hogy a boldogság itt van, itt van az orrunk előtt…Persze, amikor erről mesélek, akkor igen joggal hihetik azt, hogy bizony kudarcot vallottam.
Hajtottam egy álmot, kergettem valamit, amiben hittem és közben elfelejtettem milyen érzés is szeretni. Néha, amikor esténként egyedül maradok a gondolataimmal, olyankor mindig eszembe jut, hogy vajon alkalmas lennék-e egy felnőtt párkapcsolatra. Készen állok-e befogadni valamit, ami végre nem a fájdalom útján akar a szívembe férkőzni. Képes vagyok-e kezelni, helyén kezelni azokat az érzéseimet, amik végre tényleg önzetlenül szeretnének teret nyerni maguknak. Az igazság az, hogy sokáig úgy éreztem csak akkor vagyok jól, akkor élhetek teljes életet, ha nincs senkim, mert akkor nincsenek elvárásaim se, így nem eshetek pofára.
Aztán persze jött az élet és megmutatta, hogy ő az erősebb, ő a főnök, ő irányít és az utamba sodort valaki olyat, akiről már első perctől kezdve tudtam, hogy fájdalmat fog okozni, de mégis hagytam magam. Megadtam magam az érzéseimnek, feloldódtam egy másik emberben. Persze a pofára esés, mint olyan nem ismeretlen fogalom a számomra, de ez olyan elemi erővel sodort magával, hogy miután vége lett magatehetetlenül kuporogtam egy sarokban és azon agyaltam, hogy vajon én ezt túlélem-e.
Persze túlélni túlélem, de aztán önkéntelenül is azon kezdtem el gondolkodni, hogy mégis mi értelme az életnek, ha nincs valaki, ha nincs egy olyan személy, akivel megoszthatod az örömöd. Arra hamar rájöttem, hogy nem Ő lesz az az ember, akivel ezt megtehetem, akivel megoszthatom az örömöm és a bánatom, de közben azt is tudtam, hogy van valaki a világban, lesz egyszer valaki, akivel majd egyszerű lesz.
Sokáig azt hittem ez degradáló dolog, hogy az egyszerűség rossz, a gyenge emberek mentsvára, de aztán ahogy egyre mélyebbre ástam rájöttem, hogy az egyszerűség nem gyengeség csupán az örökös játszmázás unalma a végpont, amikor már annyira elfáradunk, hogy nem vágyunk semmi egyébre mint egy nyugodt péntek estére. Persze lehet, hogy rosszul gondolom és az is lehet, hogy épp emiatt kárhoztatok majd örök magányra, de szerintem az élet szenvedely, játék nélkül pedig értelmetlen bábjáték, amiben nincs főhős, csak cél nélküli mellékszereplők. S nos, hát, hogy Madách szavaival éljek: A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.
Kommentek