Szeretlek. Ezt minden bizonnyal Te is tudod, hiszen, ha nem szeretnélek, akkor nem viselt volna meg ennyire az, hogy elmész. Persze időközben rájöttem, hogy igazából egy olyan ügyért harcolok, ahol gyakorlatilag peren kívül egyeztek meg a felek. Nem volt beleszólásom, nem engedted, hogy legyen. Megbüntettél valami olyanért, amit nem követettem el és hiába sztrájkoltam, mint a munkások az Audi gyárban, süket fülekre talált minden segély kiáltásom.
Azt is csak a napokban voltam hajlandó bevallani magamnak, hogy most életemben először tényleg azt hittem, hogy ebből nem lesz kiút. Most először vettem azt fontolóra, hogy mi van akkor, ha ebből nem állok fel, ha ez most tényleg felemészt. Eddig bármi történt, bármilyen nehézség, akadály vagy bármi egyéb jött velem szembe, akkor azt kihívásként értékeltem és igyekeztem megugrani még annak a bizonytalanságnak az ellenére is, hogy nem – s itt jön egy adag klisé – tudtam mit is hoz a jövő. Mindennek dacára mindig láttam azt a kurva fényt az alagút végén, de most nem volt fény, de még halovány pislákolás sem. Semmi, csak a korom sötét, ahol vakvezető nélkül bolyongtam cirka fél évig. Szerintem Te pontosan tudod mennyire cefet érzés ebben a sötétben bóklászni, mert Te már sokkal régebb óta mászkálsz fény nélkül, éppen ezért nem állok neki megmagyarázni, hogy mit is éreztem. Persze már sokszor elmondta és leírtam, hogy mennyire megviselt a hiányod, sőt megvisel a hiányod, de rájöttem arra is, hogy nem tehetem kockára mindazt, amit elértem, mert akkor ez a vaksötét állandóságot kapna az életemben én pedig sokkalta jobban hiszek a színek felszabadító erejében és abban, hogy bátorsággal mindent, de igazán mindent elérhetünk. Akkor nincsenek gátak, mert tudod a legborzasztóbb felismerés az, amikor rájössz te magad vagy a gát. Én nem akarok magamnak extra nehézséget kreálni, mert már az egész életem eleve egy nagy őrült ötlet. Annak idején, amikor egy lapra tettem fel mindent és azt mondtam, hogy annak ellenére is megvalósítom az álmom, hogy mindenki szerint éhen fogok dögleni, na már akkor létrehoztam azt a piszok nagy nehézséget, hogy nekem majd időről időre bizonyítanom kell. Nem a társadalomnak, nem bassza meg. Magamnak. Magamnak kell újra és újra bebizonyítanom, hogy igenis képes vagyok rá, mert tudod, ahol beteljesül egy vágyam úgy nyitok teret egy egészen újnak és néha attól félek, hogy az életem túlságosan rövid ahhoz, hogy ezeket a vágyakat mind-mind beteljesítsem.
Szerettem volna ha neked is vannak vágyaid, meg álmaid és valahol mélyen tudom, hogy igazából vannak is, sőt még terveid is vannak, de attól félek, hogy neked nem ez az az élet, amikor meg is valósítod őket. Persze szeretném, ha rám cáfolnál és szeretném, ha elhinnéd, hogy te tényleg sokkalta többre vagy képes, mint, amit hiszel magadról, de én ezt már nem tudom túlmagyarázni. Nekem nem benned kell elsődlegesen hinnem – még akkor sem, ha ettől az önzőségtől megpusztulok – hanem saját magamban. Magamban kell hinnem, mert abban a pillanatban, hogy az önmagamba vetett hitet feladom egy olyan lavinát indítok el, ami elpusztít engem. Ami majdnem elpusztított öt éve és ami kishíján felemésztett most is. Nekem az feladatom, az utam az életcélom, fene tudja, hogy mim, hogy magamban higgyek. Hogy végre elhiggyem, hogy az a sok minden, amit elértem az nem egy imposztor szindrómás hülye picsa képzelgése. Nem, ez a valóság. A saját valóságom, amit soha többé – nem még érted sem, akkor sem, ha szeretlek – nem fogok pokollá változtatni. Még akkor sem, ha minden áldott nap eszembe jutsz a polcon sorakozó tucatnyi dvd-ről. Még akkor sem, ha inkább tovább tekerem a Spotify-on az All for love-ot és nem még akkor sem, ha a cigarettafüst félhomályában a Te arcodat látom. Nekem nem szabad feladnom magamat, az álmaimat, mert akkor megint beáldozom azokat valami olyannak az oltárán, ahol nincs más csak a szenvedés. Én már nem akarok szenvedni. Én nem akarok ebbe a kurva bipolaritásba belehalni és bármennyire is fáj kimondani, de engem a szerelem tesz beteggé. Attól leszek beteg és önbántalmazó, hogy túlságosan is szeretek, hogy az odaadásommal megszűnök én létezni, én a teljes valómban. Lehet, hogy ez egoista, önző és beképzelt gondolkodás és az is lehet, hogy emiatt egyedül fogok meghalni egy nagy házban egy csomó macskával, de azt hiszem ezt a kockázatot vállalom, mert, ha most nem merek kockáztatni, akkor soha többé nem mondhatom majd azt, hogy all in. Persze, ha szeretnél annyira, hogy ezt a kockázatot megérje megtriplázni, akkor bassza meg megtripláznám, de azt hiszem kettőnk esetében a kölcsönösség, mint olyan még ha létezik is, te akkor azt baromi jól titkolod.
Tudod remélem, hogy egyszer majd, amikor eszedbe jutok valami apróságról akkor rájössz, hogy kár volt ennyire megbántanod, de azt is remélem, hogy akkor tudni fogod, hogy a bennem tomboló élni akarás szülte meg azt az embert, aki most vagyok. Aki köszöni szépen, de erősebb, mint valaha.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: