Emlékszem aznap este, amikor elment egész éjjel ébren voltam. Egész éjjel fent voltam és igyekeztem felidézni a kapcsolatunk minden mozzanatát. Próbáltam megtalálni azt a pontot, azt a pillanatot, amikor elsiklott kettőnk között valami. Újra és újra lepergett előttem az a néhány együtt töltött hónap, azok a hónapok, amikor hosszú idő után először, de szentül hittem, hogy a helyemen vagyok. Folyamatosan a hitbe vetett hitemet elemezgettem és végül annyira túltúráztattam az agyamat, hogy arra a talán ostoba következtetésre jutottam, hogy én voltam az, aki egyáltalán nem hitt kettőnkben.
Talán tudat alatt sosem hittem el, hogy ő közel engedhet magához és talán soha egyetlen percre sem hittem el, hogy egyszer majd azt mondja szeretlek. Persze mielőtt elment is rengeteget sírtam, de miután becsukta maga mögött az ajtót majdnem egy héten át sírtam. Aztán persze a terápiának és saját magamnak is köszönhetően rátaláltam újfent a hitemre. A magamba vetett hitemre és végre rájöttem, hogy egy nap egészen bizonyosan találkozom majd valakivel, aki számára én leszek az igazi.
Persze ez lehet, hogy a világ legnagyobb közhelye és az is lehet, hogy a szánalmas kis hitem által generált mostani boldogságbuborék egyszer megint szétpattan majd, de éppen ez az élet rendje nem? Ez a végtelen körforgás, amitől éppen annyira izgalmas az egész. Hiszen erről szól a hús vér emberek élete nem? Boldogok vagyunk, elbukunk, talpra állunk, majd újra boldogok vagyunk. A vágy által generált gondolatok azok, amik nem hagynak minket nyugodni és éppen ez az a motor, ami újra és újra arra sarkall, hogy ne adjuk fel. Sokszor elmélkedem a reményről. Arról a fajta reményről, ami pozitív gondolatokat ébreszt bennünk. Világ életemben optimistának tartottam magam, de közben azt is tudtam, hogy a bánat, mint egy hatalmas óceán pillanatok alatt képes magába rántani. Talán a pesszimizmus – ahogy Carrie Bradshaw is mondta – tényleg olyan mint egy hidratáló krém. Nap, mint használnunk, különben hogyan tudnánk talpra állni, amikor a valóság szétzúz mindent, amiben hittünk? Persze tudom én, hogy a pofára esés az élet velejárója, a szükséges rossz, valami, aminek hatására le tudjuk vonni azokat a bizonyos konklúziókat. Hiszen pofára esés nélkül nincs tanulság sem, nem igaz? Viszont ez korántsem jelenti azt, hogy akkor szürkébe burkolózva lehajtott fejjel kell végig mennünk az utcán. Tudom, sokan bután néznek rám, amikor zenehallgatás közben reggel öt órakor mosolygok a metrón. Ennek ellenére én szüntelenül mosolygok, mert ettől leszek én, a teljes valómban. Az örök optimista, aki tudomásul vette, hogy a pesszimizmus, mint ránk ólálkodó sunyi mumus, mindig egy lépéssel, de ott van mögöttünk. A kérdés csak az, engedünk-e neki teret nyerni? Persze lehet, hogy a remény olyan drog, amiről le kellene szoknunk, de szerintem éppen a remény az, ami életben tart. A remény és a hit kettőse az, ami bár két lábbal a földön tart mégsem enged örök kárhozatra ítéltetni. Azt hiszem éppen ettől lesz annyira szép is ez az élet, még akkor is, ha azt fájdalmas szakítások sora tarkítja.
Szóval igen, emlékszem arra, amikor elment és azt is tudom, hogy a szakításunk óta vannak bizonyos utcák, helyszínek, sőt néha még napszakok is, amik tabunak számítanak. A város érzelmiaknákkal lett teli és minden áldott nap vigyáznom kell hová is lépek, mert nagyon könnyen atomjaimra hullhatok szét. Ennek ellenére a szakításunk óta most először érzem magam boldognak és túlzások nélkül mondhatom azt, hogy bár hiányzol és talán ez már egy állandosult állapot, még sem ostorozom már tovább magam, mert azt hiszem a remény sokkalta nagyobb óceán, mint a bánat, így a jövőben inkább ennek a partján süttetném a hasam, ha nem bánod. Ha egy nap csatlakoznál és megtalálnád a hited, mely aztán szép lassan reménnyé formálódik át, akkor garantálom, hogy az útjaink még ebben a életben keresztezik majd egymást. Ám addig is én a hitem és a reményem köszönjük szépen csodás triumvirátust alkotunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: