Ragadd meg! [2013]

Haladok előre. Lassan, megfontolt léptekkel, de abba a bizonyos irányba. Megálmodtam, kijelöltem, elhatároztam és most, ha beledöglök is, de valóra fogom váltani. Minden álmom, minden gyermekként szövögetett vágyam, minden éjszakai sóhajom be fogom teljesíteni, mert be kell teljesítenem. Mert nem adom fel, mert bár lehet nehéz, sőt kínkeserves és fájdalmas, akkor is elébe megyek a sorsomnak.

Nem tántorít el semmi, mert szeretem, amit csinálok. Mert szerelmes vagyok a munkámba, mert nincs más ebben az univerzumban, ami olyan nagyon boldoggá tenne, mint az írás. Az érzelmek korlátok nélküli kinyilatkoztatása. Amióta teljes erőbedobással belevetettem magam, amióta nulla huszonnégy a szenvedélyemnek hódolok észrevettem, hogy egészen más értékrendek alapján élem az életem. Mindig is temperamentumos, makacs és akaratos voltam csak éppen ezeket az eszközöket nem a megfelelő módon hasznosítottam.

Negatívumként éltem meg a makacsságom, nap, mint nap azt éreztem és éreztették velem, hogy ez rossz, ezt el kell rejteni, ezt fel kell adni. Csakhogy, ha nem lenne a makacsságom, nem lennék kellőképpen kitartó és akaratos, ma nem írnék egy csodálatos magazinba, nem lennék, ott ahol vagyok és már rég lehúzhattam volna a rolót. Eszméletlen nehéz volt ezeket a tulajdonságokat jóra hasznosítani, de abban a pillanatban, amikor felfedeztem, hogy a világomat csak ezek segítségével építhetem fel, megváltoztam. Átvette bennem a tenni és győzni akarás az irányítást és azóta megállíthatatlanul robogok a cél irányába.

Tudom, hogy hosszú az út. De mottóm, hogy „Per aspera ad astra” vagyis, hogy „Tövises az út a csillagokig”. Nem adom fel, többé sosem. Annyiszor és annyi mindenbe vetettem bele magam hatalmas lelkesedéssel és annyiszor táncoltam vissza, hogy most huszonkét éves fejjel, tulajdonképpen már felnőttként nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Ráadásul nem tehetem meg magammal sem, nem vehetem el magamtól a lehetőséget. A nehézségek és kudarcok árán el fogok jutni oda, ahová el kell jutnom. Az élet kijelölt nekem egy utat és nekem végig kell rajta mennem. Mert életem hátra lévő napjai most kezdődnek, akkor miért ne vágjak bele? Itt és most? Éppen ebben a percben?Megtanultam elengedni azokat az embereket, akik hátráltatnak. Fájt és a teljesség hiánya nélkül el kell mondanom pusztító érzés volt, de rávettem magam, mert sokáig hátrafelé araszoltam, ahelyett, hogy jövőképet alakítottam volna ki és megindultam volna valóra váltani.

Elengedtem őket, mert bár a szeretetem sosem fog elmúlni, de vannak olyanok, akikkel csak egymást korlátozva bírunk létezni és szerintem a szeretet egyik alapvetése, hogy bármennyire is rettegünk egyedül maradni, elengedjük a másikat, hagyjuk, had bontogassa a szárnyait, élje az álmait. Sok ember vesztettem el, de van mellettem néhány barát, néhány igazán jó barát, akik építő jellegű kritikáikkal mindig többre sarkallnak mégis gondolkodás nélkül támogatnak. Mert hisznek bennem. Mert feltétel nélkül, önzetlenül hisznek bennem és nem nevetnek szemközt, ha éppen a „világmegváltó” terveimről beszélek. Mert szeretni és szeretve lenni, ez a legfontosabb. Átadni magad az érzéseknek, mert érzések nélkül az ember nem több csupán egy élőhalott. Sokáig féltem szeretni, megbízni, beengedni. Őszintén néha még most is félek, de bátraké a szerencse nemde? Nyitott vagyok. Nyitott vagyok minden újra. Megteszek mindent, hogy jobb ember legyek.

Hogy bebizonyítsam elsősorban önmagamnak majd pedig a bennem kételkedőknek, hogy én igenis bármire képes vagyok.

Egyszerűen érzem, hogy napról napra változok, – bár talán inkább csak felnövök – hogy motoszkál bennem a tenni akarás és minél többet akarok kihozni magamból, az életből, a lehetőségekből. Meg kell ragadnom minden alkalmat, ami segítségemre lehet, ami fejleszti a személyiségem. Minden alkalommal, amikor valami pozitív behatás, élmény ér, hálás vagyok. [A napokban jelent meg a Presztízs Style júniusi száma, benne ismét egy írásom illetve a Pannon Presztízs oldalán a Punnany Massif lemezkritikám. Minden újabb és újabb cikkem megjelenésénél úgy örülök, mint egy kislány és hálás vagyok, hogy erre is volt lehetőségem. A Punnany cikk megírása közben végig úgy dobogott a szívem, izgultam vajon tetszeni fog-e. Őszintén mondhatom, ezt az írásom szeretem a legjobban. Nem azért mert átlagon felüli, hanem mert a srácokról írhattam. Büszke vagyok rá, hogy pécsi lehetek és büszke vagyok arra is, hogy ők képviselik gyönyörű városunk. Ezekkel az érzésekkel a birtokomban pedig azt hiszem jelenleg gazdagabb nem is lehetnék.]

“Addig, amíg többet akarsz és nem elégszel meg annyival, amid van, addig változhat az életed… és tudod mit? Változni is fog. Csak jobb lehet. Csak hidd el, hogy megérdemled. Hidd el, hogy neked is lehet jobb, mert miért ne, csináld és ne kérdezősködj. Húzzál előre, oda, ahova érzed, hogy menned kell. Ne foglalkozz semmivel, csak élvezd az utat. Talán ez a legnehezebb. Mosolyogni akkor is, amikor legszívesebben feladnád az egészet. Mosolyogni, miközben hullanak a könnyeid. Elfogadni, hogy az élet edz, és nem ellenkezni. De menni kell. Nem feladni, mosolyogni, harcolni, leginkább magaddal, és hinni. Hinni mindig, mert semmi sem történik véletlenül. Minden téged szolgál, ha hiszed, ha nem. És tudod mit? Csak ez számít.” (Oravecz Nóra)