Sose törik be, sose törik be a vad ló!

Rendre megfogadom, hogy nem akkor most nem fogok érezni, meg nem táplálok senki iránt semmit, aztán jön valaki, akiben mégis csak látok valamit és hopp a rendszerelméletem, ami addig olyan faszán működött egyszer csak felborul. Az utóbbi nyolc hónapot a pokoljárással tudnám definiálni és nem ez távolról sem valami kurva nagy mártírszerep. Nem! Mert, amikor elképzelem a poklot, akkor ilyennek látom: üresnek, kiszolgáltatottnak egy olyan helynek, ahol az öröm legkisebb forrása is csak távoli és lehetetlen képzelgés.

Lázadtam a rendszer, lázadtam magam ellen és csak amikor már vagy második hete nem maradt meg étel a szervezetemben jöttem rá, hogy most tényleg kurva nagy a baj és amennyiben nem változtatok ezen sürgősen, akkor a saját személyes poklom állandóságot nyer az életemben, arra pedig akármennyire is szenvedtem baromira nem vágytam. Nem akartam semmi mást, mint megszüntetni ezt a fájdalmat, azt akartam, hogy végre legyen egy reggel, amikor kipihenten ébredek és úgy érzem, hogy minden a helyén van, hogy a boldogság itt van csak ki kell nyújtanom érte a kezem.  

Aztán a terápiának hála egyre jobban éreztem magam és igen túlzás nélkül mondhatom, hogy még olyan napok is akadtak, amikor kifejezetten boldog voltam. Átmenetileg ugyan, de boldog. Jól éreztem magam a bőrömben, járkáltam, szórakoztam és éltem azt az életet, amit eddig is: egyedül, gondtalanul. Azonban közben folyamatosan ott motoszkált a fejemben az a kínzó gondolat, hogy mi van akkor, ha tényleg velem van a baj? Ha én vagyok, az aki a túlzott empátiájával és ezzel a felsőbbrendűnek hitt szeretettel még ha nem is tudatosan, de elriaszt maga körül mindenkit? Mindenkit, aki hímnemű és szerethető kategóriába sorolható.

“Arcomon apró karcok,
De túléltem minden harcot,
Én így vagyok több, igen, így vagyok jobb,
Míg a célt figyelem, nem a rajtot!”

Mi van, akkor, ha ez a fene nagy odaadásom olyan kimondatlan elvárásrendszert hoz létre, amit egyszerűen az ég világon senki nem képes átlépni vagy megugrani? Mi van akkor ha nem ők a betörhetetlenek, hanem én? Mi van akkor, ha én vagyok a szilaj vad ló, akit egyszerűen képtelenség megismerni, kiismerné és végső soron betörni? Mi van akkor, ha az én rendszerem a rossz és mi van akkor, ha a pszichológusomnak tényleg igaza van abban a félelmetes feltevésben, hogy már egy potenciális kapcsolat elején is olyan elvárásokat támasztok és szabályokat hozok létre, amin nincs ember, aki képes volna áthatolni? Vágyom a szeretetre, a kötődésre, de közben mégis én vagyok az, aki már az első pillanatban azt ordítja, hogy eddig és ne tovább. Mi van, akkor, ha már a nulladik pontnál én kúrom el, de igen súlyosan és mi van akkor, hogyha ezen a büdös kurva életben nem fogok tudni változtatni, mert az eszeveszett makacsságom folyamatosan diktálja az iramot és rendületlen arra sarkall, hogy hajtsam magam a halálba.

“Van olyan nő, akit hiába próbálnak betörni. Szabadon kell engedni, hogy a vadonban találja meg párját.”

Mi van akkor, ha tényleg egy kicseszett sztereotípia vagyok és mi van akkor, ha egész egyszerűen én, mint nő képtelen vagyok valódi nőként viselkedni egy valódi férfi mellett? Mi van akkor, hogyha hiába próbálkozom és ismerem fel a helyzetet, akkor sem engedek a huszonegyből, mert én gerberpetra képtelen vagyok bevallani, hogy bassza meg most tévedtem? Mi van akkor, ha anyámnak meg apámnak volt igaza és tényleg nem bírok magammal és nem bírom befogni a szám és szót fogadni és egyszerűen mi van akkor, ha tényleg nem bírom ki, hogy ne az enyém legyen az utolsó szó? Mi van akkor, ha egy kiállhatatlan hülye picsa vagyok, aki nem képes igazából feloldódni senkiben és mi van akkor ha valójában én vagyok a nárcisztikus?

Mi van akkor, ha az önzőségem oda vezet majd, hogy egy reggel kiégve és üresen ébredek fel és mi van akkor, ha tényleg komolyan gondolom, hogy kettőnknél jobb a magány? Mi van akkor, ha igazából én voltam az, aki elbaszott mindent és most is én vagyok az, aki elkúrja, mert én nem vagyok másra képes, mint rombolni magam körül? Mi van, akkor ha a nevem jelentése nem csak metaforikus, hanem tényleg egy jókora kőszikla vagyok, aki ugyan néha zokog, de kizárólag a saját nárcizmusát siratja és azt a lehetetlen felismerést, hogy egy ostoba sztereotípia vagyok, akiben az ég világon nincsen semmi érdekes? Mi van, akkor ha ezek a félelmek akkora teret nyernek, hogy egy nap tényleg komolyan elgondolkodom rajta, hogy öngyilkos leszek a fürdőkádban és mi van, akkor, ha engem tényleg szabadon kell engedni, hogy valahol a nagyvilágban megtaláljam végre önmagam…talán a metró aluljáróban vagy a 4-6-os villamoson. Nem tudom, de azt az egyet tudom, hogy talán még soha nem féltem magamtól ennyire, de még soha nem éreztem ennyire késztetést arra sem, hogy végre megmentsem magam, akár az ostoba hitem vagy bármi más által, ami belülről csak azért is motivál. Még, ha belehalok is. Persze a kérdés továbbra is az: nyerhet-e feloldozást olyasvalaki, aki már mindent elvesztett?