Amikor elmentél és végre kierőszakoltam belőled egy viszonylag épkézláb választ a miértekre, akkor gyakorlatilag három dolgot soroltál fel, ami felróható nekem, mint hiba. Azt mondtad túlságosan odaadó vagyok, túl sokat tervezek és túl bonyolult vagyok. Nos, tudod, ha így jobban belegondolok ebbe lehetséges, hogy igazad van, ám ma amikor újfent rágyújtottam egy Marlborora, akkor jöttem rá, hogy a te terveid generálták az enyémet, amiket aztán te a fejemre olvastál.
Ma, amikor az ablakban állva szívtam le mélyen a cigarettafüstöt eszméltem rá, hogy a te terveid voltak azok, amik létrehozták az enyémeket és akármennyire csűröm-csavarom ezt a dolgot mindennek fényében igazán patkány dolog volt, amit tettél, arról nem beszélve, hogy az odaadásomra, te mint szükségtelen rosszra, hibára tekintettél, még annak ellenére is, hogy később azt mondtad ez egy jó tulajdonságom. Mert, igen ez egy jó tulajdonságom. Odaadó vagyok, mert hiszek az egyszerű szeretet méltóságában, mert hiszek abban – talán naivan – hogy a szeretet tényleg bármi felett áll és akármit legyőzhet. Hiszek abban, hogy a szeretet nyelvén beszélni a világ legegyszerűbb dolga, még akkor is, ha a 21. századi rohanó és digitális médiával átitatott homo sapiens ezt nem érti vagy méri fel ép ésszel. Rájöttem, hogy ez a baj a mai kapcsolatokkal: képtelenek vagyunk türelemmel lenni a másikhoz és amikor egy aprócska bibi, hiba kerül a gépezetbe, akkor megfutamodunk. Onnantól kezdve, hogy valami nem tetszik száz százalékosan a másikon vagy a másikban az már jó indok, ürügy vagy akármicsoda arra, hogy felhúzzuk a nyúlcipőt.
S talán tudod igen sokat tervezek, de amikor te egy komplett élet tervét tetted le elém azzal a kéréssel, hogy költözzünk ide, akkor az én fejemben is hullámvasútként indultak meg a gondolatok és mertem merészet álmodni azzal, hogy hittem a kettőnk erejében. Persze aztán túl nehéz lett és tudom, tudom ő egyszerű. Tudom, hogy velem soha nem lenne könnyű, mert túl sokat gondolkodom, mert túl sok mindenre vagyok nyitott, mert túlságosan zavar, ha valamit nem tudok vagy nem értek és talán ez már alapvető születési „rendellenesség”, de az is lehet, hogy már túl fiatalon túl sok olyan inger ért, aminek hála az ész, mint olyan számomra alapvetés és egész egyszerűen képtelen vagyok leállni a tanulással, a lexikális fejlesztéssel és amennyiben nem ismerek egy idegen szót feláll a hátamon a szőr. Tudom, hogy a munkamániám, a makacsságom és a maximalizmusom – hopp ez a tripla M – megnehezíti a kapcsolataimat, mert ember legyen a talpán, aki ezzel képes felvenni a versenyt, de hát a kurva életbe te ezt tudtad. Tudtad, hogy milyen vagyok, hiszen ismertél már régóta, régebb óta, mint, hogy ez a kapcsolat vagy mi a fene – ez a valami, amit te utólag még kapcsolatnak se neveztél – létrejött volna. Így hát tényleg, miközben szívtam a cigimet azon agyaltam, hogy vajon én vagyok ennyire ostoba vagy te vagy végtelenül kiszolgáltatott, olyasvalaki, aki képtelen befogadni az egyszerű szeretet? Persze elavult és talán elvetélt ötlet, hogy a továbbiakban ezen agyaljak, de a büdös francba is én mindig agyalok. És igen, tudod én mindig túl odaadó leszek, lesznek terveim és mindig – legalábbis számodra – mindig bonyolult leszek. Így hát erre csak annyit tudok mondani és ezzel zárom is a mai ömlengést: Bájos a barátnőd Hubbell!