Úgy tűnik valahogy az életem állandó hullámvölgyek és periodikusan kimagasló hipomán időszakok váltakozásából áll. Persze erre most nyilván lehetne azt mondani, hogy kié nem, hiszen mindenkinek vannak jobb meg rosszabb napjai, de azért itt ennél jóval többről van szó. Éppen ezért azt hiszem most az egyszer igazán nyíltan kell erről beszélnem. Félek tőle, hogy lesz, aki nem érti meg, de ha csendben maradnék, akkor a saját belső félelmem emésztene fel és egyszerűen én már nem szeretnék félni. Szándékosan nem használom az akarom szót, ugyanis úgy érzem, hogy végre meg kell szűnnöm követelőzni. Magammal szemben sem támaszthatok követelőző és kivitelezhetetlen elvárásokat és nem lehetnek lehetetlen elvárásaim másokkal szemben sem.
Hat hónapja járok terápiára. Persze a környezetemben mindenki szentül hitte, hogy azért választottam szakszerű segítséget – mind pszichológus, mind pedig pszichiáter – mert képtelen voltam feldolgozni a vele való szakítást. Nos, Ő csak az ok volt, nem pedig az okozat. Igen, a vele való szakítás rengeteg mindenre rádöbbentett, többek között arra is, hogy valami nem feltétlenül stimmel velem. Egészen kicsi korom óta érzem, hogy én tényleg egy kicsit más vagyok és, hogy azok az indulatok és szorongások nem tudhatók be egyszerű hisztinek. Persze könnyebb billogozni és hisztisnek titulálni, de ha az ember nem csak a felszínt akarja kapargatni, akkor bizony hamar rá kell jöjjön, hogy itt bizony többről van szó.
Már egészen kicsi koromban tudtam, hogy valami “baj” van velem aztán úgy tizennyolc éves koromban kezdett először igazán foglalkoztatni, hogy mi állhat ennek a hátterében. Persze akkor még – és aztán jó sokáig – nem kértem segítséget, mert azt gondoltam, hogy én kibaszott erős vagyok és megoldom egyedül.
Nos, vannak dolgok, amiket nem tud az ember megoldani egyedül, éppen ezért, amikor csillapíthatatlanok voltak a rám-rám törő pánikrohamok, akkor elhatároztam – most tíz évvel később – hogy nem hagyom tovább annyiban ezt a dolgot és igenis merek segítséget kérni.
A pszichiáternél tett első látogatásom során olyan mély félelem járta át a testem, hogy azt nem lehet szavakkal körülírni. Rettegtem, hogy azonnal valami nagyon súlyos diagnózist állít fel, éppen ezért borzasztóan féltem. Ám, amikor megismerkedtem a terapeutámmal, akkor rájöttem, hogy egy végtelenül kedves és segítőkész hölgy, aki tényleg mindenképpen arra törekszik, hogy segítsen a páciensén. Nyilván elmeséltem neki rengeteg mindent, korábbi évekkel ezelőtti sérelmeket, traumákat, nehézségeket, beszéltem neki az aktuális helyzetemről, a szakításról és arról, hogy miként élek meg bizonyos dolgokat, hogy mennyire hullámzó a kedvem, hogy vannak napok, amikor nem tudok felkelni az ágyból, ellenben jelentkeznek nagyon hipomán időszakaim is. Meséltem neki arról, hogy hónapok óta nem alszom, nem eszem, így végül a terápiás kezelés részeként úgy döntött, hogy első körben ezt orvosoljuk, a pánikrohamok csökkentésére pedig pszichoterápiát javasolt.
Akkor felkerestem egy pszichológust, akivel most már fél éve dolgozunk együtt és azt kell mondanom remek eredményeket értünk el. A gyógyszer segítségével tudtam aludni, a pszichoterápia pedig segített a szorongásom leküzdésében. Sajnos rendszeresen volt pánikrohamom a metrón, buszon…stb, ám a terápia hatására ezeket már viszonylag jól tudtam kezelni, így a durva rohamok elmaradtak. Amióta Ő elment, azóta nagyobb horderejű rohamom nem is volt.
Aztán jött Berlin…meglátogattuk a testvéremet, ahol tény és nem vitathatom el, hogy nem viselkedtem a legszebben, ám azon a napon, amikor húgommal összerúgtuk a port éppen borzasztó migrénem volt, ugyanis kiderült, hogy a Cetirizin nevű allergiás készítmény nem éppen kompatibilis az alvásra kapott gyógyszeremmel….
Majd eljött a másnap, amikor a tízen x éve legjobb barátnőm borzasztó dolgokat ordított az arcomba, amik rettenetesen fájtak és egyszerűen nem bírtam kordában tartani a hosszú évek alatt felgyűlt sérelmeket és pofon vágtam. Erre ő csak túráztatta tovább magát, nekem pedig lett egy újabb nagyon durva, nagyon súlyos, majd másfél órán át tartó pánikrohamom. Rettenetesen féltem közben, rettegtem attól, hogy ebből most nem jövök ki egyedül és nem volt senki, akinek a segítségét kérhettem volna. Ott voltam egyedül, magányosan egy borzasztó roham közepén és azért imádkoztam, hogy ez minél hamarabb múljon el és ne érezzem már ezt a félelmet.
Miután lecsillapodtam és elmúlt a roham szerettem volna a testvéremmel és a barátnőmmel is beszélni, ám ez akkor nem volt lehetséges. Másnap a haza indulásunkkor ismét összevesztünk, amikor is a pályaudvaron egyedül maradtam, ahol ismét éreztem, hogy közel a roham. Próbáltam csillapítani, zenét hallgatni közben, elterelni a figyelmem, de csak utat nyert magának. Akkor ott a pályaudvaron odajött hozzám egy nagyon kedves lány, aki megkérdezte jól vagyok-e. Elmondtam neki, hogy ez csak pánikroham, mire megnyugtatott, hogy semmi baj, tudja milyen, neki is volt már többször és higgyem el: nem lesz semmi baj. Akkor ez a lány megölelt. Ott a berlini pályaudvaron ismeretlenül, megölelt és engem valami nagyon békés érzés járt át. Az járt a fejemben, hogy a jóság igenis létezik és ilyenkor mindig egy kicsit visszanyerem az emberiségbe vetett hitem. Egyszerre volt csodálatos és fájdalmas a pillanat, de közben végig az motoszkált a fejemben, hogy mekkora hálával tartozom ennek a lánynak.
Persze most részletezhetném a vitánkat a barátnőmmel, de azt hiszem a vagdalkozás ideje lejárt. Én nem szeretném és nem fogom elvitatni a felelősségemet ebben a történetben és abban, hogy a barátságunk véget ért, azonban azt gondolom, hogy hosszú évek sérelme bukott ki belőlem a pillanatok töredéke alatt. Ezen nyilván nem segít az, hogy a pszichológus, illetve a pszichiáter által definiált személyiségzavarom bezavar az indulatok megfelelő kezelésébe, illetve az sem emeli a helyzet fényét, hogy minden bizonnyal pánikbetegséggel is küzdök.
Rettenetesen nehéz és fájdalmas napok vannak most mögöttem, ahol rengeteg mindenre rájöttem újfent magammal kapcsolatban. Az egész biztos, hogy a kezelést és a terápiát nem szabad feladnom és az is egészen bizonyos, hogy valószínűleg egy életen át tartó önfejlesztés áll előttem, de azt tudom, hogy nem fogom feladni. Soha nem fogom feladni, hogy bassza meg!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: