Az elmúlt tízen x évben szentül meg voltam róla győződve, hogy velem aztán tényleg nem stimmel valami. A dühkitörések, az érzelmi hullámvasút, amin rendre lovagoltam, a pánik és persze az ingatag hangulat mind-mind arra engedtek következtetni, hogy valami nagyon nem stimmel velem és őszintén féltem tőle, hogy az elő-elő bukó sötét gondolatok egy nap teret nyernek maguknak.
Hiába voltam jó napjaim tudtam, hogy ezeket követi majd egy rossz, majd egy még rosszabb és az évek előrehaladtával ez nem hogy csitult volna, csak egyre rosszabb lett. Aztán, amikor már végképp úgy éreztem, hogy az a bizonyos pohár kezd betelni úgy döntöttem, hogy segítséget kérek és végre megtalálom a választ a miértjeimre, mert egyszerűen nem lehet értelmetlen ez a majdnem huszonnyolc év, kell, hogy legyen valami válasz azokra a kérdésekre, amiket nagyjából nyolc éves korom óta mindennap felteszek magamnak, nevezetesen: mi a baj velem?
Először, ahogy arról már írtam is egy pszichiáter segítségét kértem, majd pedig pszichoterápiás kezelésen kezdtem el részt venni egy pszichológus segítségével. Alkalomról alkalomra lettem jobban és minden egyes kezelés után közelebb kerültem a rejtvény megfejtéséhez vagyis ahhoz, hogy ki is vagyok én valójában és mi a dolgom ebben az életnek csúfolt valamiben. Mert van dolgom ez kétségtelen. A pszichiáterem szerint hatalmas szerencsém, hogy ennyire tudatos vagyok, mert más már megszakadt volna az élet súlya alatt, de én nem és bár a diagnózis szerint személyiségzavarral küzdök mégsem adom fel, mert a kurva életbe is azért születtem erre a világra, hogy elvégezzem a dolgom és közben éljek.
Fél évvel ezelőtt meghasadt a szívem és az ébresztett rá arra, hogy ha kurva gyorsan nem változtatok akkor innentől kezdve bátran lehúzhatom a rolót, mert a nagy mindenségnek semmi értelme nem lesz és teret nyer magának ez a kibaszott bipolaritás és az állandóan rám törő pánik és egy bizonyos pont után már nem lesz visszaút. Éppen ezért tudtam, hogy eljött a pillanat: innen vagy tényleg meghalok vagy végre ki merek állni magamért és bátran azt mondani: egyedül nem megy.
Akkor, szakszerű segítséget igénybe véve jöttem rá, hogy egyáltalán nem szégyen, ha egyedül nem megy. Most már fél éve járok a terápiára és bár nagyon hosszú még az út, de azt hiszem rengeteg mindenre jöttem rá önmagammal kapcsolatban. Például arra, hogy mennyire hálás vagyok az életemért. Azért, hogy egy olyan életet élhetek, amit mindig is megálmodtam magamnak. A hivatásomnak élek, a szenvedélyemnek, a hobbimnak és ez bár néha nagyon nehéz, de végső soron nagyon boldoggá tesz.
Paradox de hálás vagyok neked is. Hálás vagyok, mert bár nem feltétlen ilyen körülmények között szerettem volna új életet kezdeni, de ha akkor Te nem mozdítasz ki a komfortzónámból, akkor nagy eséllyel még mindig Pécsen vagyok és bár imádom azt a várost, de valahol mélyen legbelül mindig is tudtam, hogy egy nap váltanom kell. Szóval hálás vagyok neked azért, mert nem hagytad, hogy a komfortzóna uralkodjon rajtam és hálás vagyok neked a jelenlegi életemért, mert nélküled soha nem találtam volna igaz barátokra itt.
Köszönöm neked a mindent, még azt is ami fájt, mert azok nélkül most nem tudnám sziklaszilárdan, hogy mi az, amit nem akarok. Köszönöm, hogy rávezettél, hogy merni kell bátornak lenni és köszönöm, hogy olyan munkához segítettél, amire mindig is vágytam. Őszintén hálás vagyok neked, mert nélküled most nem lennék itt s bár tudnod kell, hogy szeretlek, mert igen még mindig szeretlek, de azt is tudnod kell, hogy ez a szeretet már csak az éterben létezik, mert a te meg én egy olyan lavinát indít el, amit azt hiszem többször már nem tudnék megállítani. Ha a távoli jövőben egyszer mi még….akkor tudnod kell, hogy több fájdalmat nem bír a szívem és a testem, éppen ezért arra kérlek, hogy ha nem vagy biztos magadban, akkor ne erőltess semmit, mert nekem már csak olyan emberekre van szükségem, akik előrevisznek az életben nem pedig hátráltatnak. Ez lehet önző dolog és igen valahol én egy kicsit önző vagyok, de már nem szeretnék olyan életet élni, ahol rendre mások elvárásainak kell megfelelnem.
Tudod nagyon hiányzol, tényleg őszintén nagyon és sokat gondolok arra, hogy mennyire jó lett volna veled megosztani a boldogságom, de azt hiszem neked is be kell járni azt az utat, ami én bejártam és neked is meg kell ismerned magad és választ kapnod a miértjeidre, mert válaszok nélkül akárhogyan is, de nincsen holnap. Az én válaszaim kezdenek körvonalazódni és kezdem megérteni, hogy most pontosan az vagyok, aki akkor voltam, amikor az akartam lenni, ami most vagyok. Kezdem megérteni, hogy a válasz mindig is bennem volt és hálás vagyok neked azért, hogy újfent megtanítottál szeretni, mert kezdtem elfelejteni milyen érzés is úgy igazán, szívből szeretni valakit. Köszönöm neked, hogy megismerhettelek és köszönöm neked, hogy megtanítottad az élet nem feltétlenül szigorú szabályok halmaza, mert úgy is lehet boldognak lenni, hogy egy kicsit hagyom magam sodródni az árral. Köszönök neked igazán mindent és köszönöm, hogy melletted élhettem, köszönöm neked, aki most vagyok!