Borzasztó furcsa, hogy az élet újra és újra megismétli önmagát. Mintha egy szüntelen körforgás állandó részei lennénk. Persze most joggal merülhet fel benned a kérdés, hogy mire is gondolok, de ígérem mindjárt megérted. Emlékszem a gimire. Szinte kristálytisztán. Voltak emlékezetes, nagy és persze jó pillanatok, de voltak fájdalmas, gyötrődéssel teli percek is. Csak a szokásos, hagyományos klisé. Igazából szerintem a gimi egy olyan sablon, ami bárki életére ráhúzható. Mindenkinek van egy sztorija, egy bánata, egy megbánni valója, egy középiskolai szerelmei története, baráti viszálya, életre szóló barátsága, de mégis minden klisé ellenére a sajátunknak érezzük, mert valahol a felszín alatt mégis csak a mienk, az egyedi saját történetünk.
Várjuk az érettségit, hajszoljuk a felnőttkort, álmodni akarunk, merni, tenni, megvalósítani. Járjuk a magunk vagy mások által kitaposott ösvényt és közben megpróbáljuk kitalálni kik is vagyunk valójában. Talán ebből a szempontból én igazán szerencsés vagyok, annak idején azt mondták volna rám: megelőzi a korát. Persze nem vagyok önjelölt zseni palánta, bár az Iq-m van százvalahány, de mégsem hiszem vagy hittem valaha is, hogy mindenható lennék. Ám mégis 14 éves korom óta tudom, hogy mihez is akarok kezdeni az életemmel. Persze nem mindig volt ez ennyire konkrét, inkább csak álomfoszlányok, amiket darabról darabra építettem fel és ahogy egyre idősebb lettem, jöttem rá, hogy ez az, tényleg ez az én utam. A gimi számomra játék volt.
Néha ki nevet a végen, máskor Twister, de néha a legnehezebb fejtörő. Játszottam, mert játszani kellett, néha pedig az volt a szabály, hogy nincs szabály. Akkoriban is sejtettem vagy éreztem, hogy nem vagyok az a típus, aki szívesen lenne olyan klub tagja, amiben elfogadják, de talán kilencedikes lehettem, amikor Woody Allen megismertette velem a szenvedély fogalmát, ezzel egyidejűleg pedig rádöbbentett, hogy a különcség, amit gyerek korom óta cipelek meg fog majd billogozni. Tudjátok én tényleg az a lány voltam, akit vagy nagyon szerettek, vagy nagyon utáltak. Nem igazan volt középút, sőt volt, aki félt is tőlem. Ezt utólag sem értem. Bár tény, hogy nem vagyok egyszerű eset és bármi átlag duma, ami igaz lehet a nőre, az nálam bizonyosan fordítva van bekötve. Én voltam az a lány, akit mindenki látott, akire mindenki figyelt valamilyen formán, de közben senki sem látott és én voltam az is, aki bélyeget kapott, akit kinevettek, akit nem szerettek. Furcsa paradox kettősség volt ez és még csak azt sem értettem igazán, hogy miért. Persze nem voltam egy egyszerű menet már akkor sem, viszont már akkor is éreztem, hogy azt ostoba naivitásom lesz az, ami egy szép napon majd eltemet. Ugyanis én vagyok az a lány is, aki feltéttel nélkül képes megbízni akár egy idegben is, mert első ránézésre mindig mindenkiről a legjobbat feltételezem és ez az, ami miatt annyiszor csalódom és annyiszor rugdal meg az élet.
Jelenleg is ez a szituáció, s bár már 28 éves vagyok, de a munkahelyi környezet néha ugyanarra a játszótérre emlékeztet, mint ami a gimiben volt jellemző a mindennapokra. Itt is van, aki ármánykodik, itt is van, aki fél, itt is van, aki szeret, itt is van, aki nem lát, itt is van, aki túlságosan figyel, itt is van, aki pletykál. Ugyan az a játszótér, egy sokkalta elnagyoltabb és talán félelmetesebb kiadásban. Itt is van, akiben bízhatok itt is van, aki megért, ennek ellenére ez már egy sokkal félelmetesebb hely, ahol a játékosok jóval nagyobb tétekben játszanak. Ami pedig a legijesztőbb az egészben, hogy az egész kibaszott élet egy kurva nagy társasjáték, amiben, ha nem vagy elég dörzsölt, hamar újra a rajtnál találhatod magad és akkor persze kezdődhet minden elölről. Itt pedig már nem elég azt mondani, hogy „Bambiról bambira ugrálok és így a végén nyerek” mert itt nincs se bambi, se dobókocka, se szabályok, csak a valóság súlya alatt megzuhanó bábok, akik igyekeznek menteni a saját bőrüket minden egyes cselekedetükkel. Én meg csak állok és nézek ki a fejemből bambán és azon gondolkodom, hogy nem, hogy rossz évszázadba, de teljesen rossz dimenzióba, bolygóra születtem, mert nekem ezek a kegyetlen játékok azok, amiktől hányni tudnék, aminek nem látom értelmét, mert nekem a tiszta, őszinte kommunikáció az élet alfája és omegája, de baszhatom, ha többség nem így gondolkodik. Ilyenkor jön persze a klasszikus kérdés: akkor most ki a hülye én, vagy te? Azt hiszem ezen a ponton kell rádöbbenni a lényegre: játszol vagy veled játszanak…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: