2011 környékén írtam egy cikket a sorozatfüggőségről. Roppant aktuális volt akkor is és most is. Hiszen ha belegondolunk, aligha akad olyan, aki ne nézne legalább egy sorozatot. A mindennapjaink szerves részévé vált a televízió illetve a számítógép. Miközben belemerülünk, egy-egy fiktív történetbe megfeledkezünk a gondjainkról, a nehézségeinkről. Alkalmanként azonosulunk jellemekkel, karakterekkel, ami nyilván egészséges mennyiségben nem okoz problémát, de sajnos hallani szélsőséges esetekről, amikor a sorozat átveszi az egyén felett az irányítást, amikor az alany képtelen elvonatkoztatni a való életét, a privát szféráját a fikciótól. Persze ez csak ritkán, igazán drasztikus esetekben fordul elő és magának a sorozatfüggőségnek is érdemes a jelentését megvizsgálni.
Sorozatfüggő az, aki egyszerre több szériát is nyomon követ? Sorozatfüggő az, aki egy-egy évadot megállás nélkül rekordidő alatt végig néz? Sorozatfüggő az, aki nem éri be a magyar csatornák kínálatával, hanem az Internet hatalmának köszönhetően a külföldi premierrel egyidejűleg azonnal nézi kedvencét? Nos, talán a válasz egyszerre igen és nem. Annak idején, amikor berobbant a hatalmas Vámpírnaplók láz, és szó szerint mindenki valamelyik vámpír fiúért rajongott én éppen magasról tettem az aktuális divatra és egyáltalán nem érdekelt az egész történet. Aztán úgy két évvel később – amikor már két évadon is túl volt a sorozat- egy esős nyári napon elkapott a kíváncsiság és letöltöttem az első, majd a második részt és bő négy nappal később azon kaptam magam, hogy mindkét évadot végig néztem és konkrétan fogalmam sincs róla, hogy milyen nap van, hányadika és hány óra. Vegyes érzéseim voltak és beláttam, hogy akárhonnan nézzük, akárhogyan csűröm csavarom a történetet ez egyáltalán nem egészséges. Előtte is néztem egy-egy sorozatot, előtte is voltak kedvenceim, de ilyen mértékben még sosem vesztettem el a kontrollt, így még sosem vette át felettem az irányítást semmi sem. Megfogadtam, hogy soha többé nem engedek az ilyen jellegű csábításnak és még, ha bele is élem magam egy-egy szériába, napi három résznél többet nem engedélyezek magamnak. Nyilván időm függvényében ez a szám plusz-mínusz egy. A Vámpírnaplók azóta is favorit, az amerikai sugárzással egyidejűleg követem nyomon, de így ha akarnék, se tudnék több részt megnézni.
Ennek ellenére nem rég rátaláltam valamire, ami ismét igyekezett magába szippantani, de uralkodtam magamon és tartottam a napi 
három részes fogadalmat. Ritka olyan sorozatra bukkanni, ami amellett, hogy szórakoztat értéket is közvetít. Ami tanulságos, ami után akarva akaratlanul elgondolkozol. Tuti gimi óta vágytam egy olyan szériára, amiből tudok meríteni, ami inspirál is, ha kell, aminek a története válasz néhány feltett kérdésemre. Amikor belefutottam az Erica világába. Bár a történet fikciós és a valóság-kitaláció peremén lavíroz, mégis ha belenézel, megfog. A történetről nagyvonalakban annyit, hogy Erica élete kisiklik, vakvágányra kerül, amikor is találkozik Dr. Tommal, aki nem mindennapi lehetőséget kínál a számára: lehetővé teszi, hogy visszamenjen az időben és kijavítsa élete megbánásait. Bár nyilvánvaló: ez lehetetlen. A történet fő szála, azonban nem az időutazás. Tulajdonképpen végig, évadról évadra arra helyezi a hangsúlyt, hogy mind hibázunk, mindünknek akadnak nehézségei, problémái, mindannyian hozunk rossz döntéseket, a kérdés csupán az: van-e elég időnk 
helyrehozni őket? Sajnos vége van, sajnos túl hamar végeztem vele, néha napján csaltam a napi adaggal. 🙂 De minden pillanatát élveztem, mert olyan tanulságokat közvetített, amik elengedhetetlenek a mai világban, amelyekre mindünknek nagy szüksége volna.
2011-es cikkemből idézve zárnám soraimat: „A sorozatnézés egyáltalán nem veszélytelen, de ha valaki képes kialakítani a megfelelő egyensúlyt a mindennapi élete és kedvencei között, s kontrollálni tudja napi, illetve heti sorozat adagját, akkor ott nem lehet probléma” (2011. október – Verbis)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: