csak előre!

„Az egyik legijesztőbb felismerés az életben az, hogy magadat csak Te tudod megmenteni.”
(Demi Lovato)

Őszinte leszek, mert megérdemlitek, mert Ti, akik nap, mint nap olvastok és velem, mellettem vagytok, megérdemlitek, hogy teljesen őszinte legyek: nehéz napjaim voltak. Megrekedtem és nem csak az írás, hanem az élet minden területén. Nyilván elkerülhetetlen volt egy ún. termékenyebb időszakot követően, hogy rám is lesújtson az ihlettelenség félelmetes kardja.

Nem arról van szó, hogy nem tudtam volna akármit is írni, de a helyzet az, hogy nem látom értelmét, hogy felesleges, semmitmondó dolgokról hablatyoljak, olyasmikről, aminek nincsen tanulsága, amiből senki nem von le semmit, amiből sem én sem mások nem okulnak.

Mert hát ez volna a lényeg nem? A pofonok után mérlegelni és levonni a megfelelő konzekvenciát, kijelölni egy új irányt és haladni előre nem félve az újabb csapástól. Írhattam volna nektek arról, hogy már három hete nem volt időm egy nyomorult haj festésre, vagy arról, hogy letörtek a körmeim, de úgy gondolom, hogy nem azért hoztam létre a blogot, hogy az apró-cseprő gondjaimmal fárasszalak Titeket, hanem azért, hogy az életem jelentőségteljes pillanatairól számoljak be és esetlegesen mosolyt csaljak az arcotokra, vagy elgondolkodtassalak benneteket. Nekem Ti adtok erőt a mindennapokhoz, Ti, akik olvastok és bár arc és név nélkül is, de hiányoznátok az életemből. Üresek lennének a hétköznapok a blog nélkül. Nélkületek. Mert Veletek végre magamra találtam. Néhány hónappal ezelőtt újra rám talált a hitem és ez csak is és kizárólag annak köszönhető, hogy végre mertem lépni. Kilépni abból a bizonyos komfortzónából és adni magamból egy darabot a világnak. Tudjátok sokáig féltem, hogy a kutya nem lesz arra kíváncsi, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit akarok. Rengeteg erőfeszítés és kínlódás árán döbbentem rá, hogy igenis vagytok Ti, akik napról napra többen vagytok és olvastok és bíztattok és, ami a legfontosabb hisztek bennem.

A napokban mégis összetörtem. Nem attól féltem, hogy többé nem tudok írni, hanem attól, hogy kevés vagyok. Elvállaltam egy állást. Tudjátok, van ez a bizonyos Nemzeti Dohánybolt biznisz és trafikos lettem volna. Bevállaltam a reggel négy órakor kelést, mert vannak dolgok, amiknek az érdekében áldozatokat kell hoznunk. Bevállaltam, hogy vízhólyagok százai nőnek a lábamra és bevállaltam, hogy szinte nulla tudással és nulla segítséggel beállok a pultba és igenis cigarettát fogok árulni. Csakhogy a helyzetet a főnökeim egy cseppet sem könnyítették meg. Már az elejétől kezdve gyanús volt az egész, hebegtek-habogtak a bejelentéssel kapcsolatban és a felmerülő kérdéseinkre sosem érkezett egyetlen épkézláb válasz sem. De mi csak pakoltuk a cigiket rendületlenül, mert ugye kell a pénz, meg nyitni kell és kész kell lenni, nincs mese. Múlt szerda reggel nekem kellett volna kinyitni a boltot hajnali öt órakor. (Jelzem az utóbbi hat hónapban nem keltem 9-nél előbb) De nem probléma, az előbb említett áldozatokért mindent. Szépen nyugiban felkeltem, igyekeztem embert varázsolni magamból, (sikertelenül J ) és letotyogtam a hajnali fényekben, a csípős hideget tűrve a Trafikba. Tekintve, hogy kulccsal még nem rendelkeztünk, átmentem a szemközti kisboltba és elkértem a kulcsokat, ahol az épp műszakba lévő leányzó bájosan közölte, hogy menjek be, nyissak ki, de még ne kezdjem meg a műszakomat, mert nem tudják be vagyok-e jelentve. MIVAN? MI AZ? HOGY NEM TUDJÁK? Nem értek hozzá, de szerintem azért ez nem egy nagy wasistdas. Mindegy, bementem, leültem – volna, ha lett volna szék – Reménykedve vártam a felszabadító sms-t, hogy nyithatok, de konkrétan két és fél órán keresztül senki az ég adta egy világon nem hívott, nem írt, nem jelent meg, így jobb híján interneteztem, meg a családot zaklattam segélykérő hívásaimmal, hogy mégis mi a frászt csináljak. Hívtam a főnökömet, nem vette fel. Vártam, nem hívott vissza. Végül édesapával, végig telefonos kontaktot tartva közös megegyezés alapján, beriasztottam az üzletet és távoztam. A hazafelé séta bő 20 perc, ez idő alatt sem csörgött vissza rám a főnököm, így kb. fel is adtam a reményt. Hazaértem, ahol majdnem sírva meséltem a mamának, hogy mi történt, amikor is megcsörrent a telefonom. A főnököm, fél nyolckor, durván, álmos hangon közölte, hogy már nyithatok, be vagyok jelentve. Mondom, ne haragudj, de két és fél óra várakozás után hazamentem. Mondtam neki, hogy négykor keltem és nem igaz, hogy egy szaros sms-re nem tellett senkinek. Még ő kérte ki magának, nyomatékosan felszólított, hogy húzzak vissza a boltba és nyomjam le a kilenc órás műszakot és egy percig se törődjek azzal, hogy négykor keltem. Mondta ez ő, aki kemény kettő perce ébredt. Természetesen nem mentem vissza. Nyilván ezek után én voltam a szar ember.

A helyzet az, hogy, ha egy kicsit kedvesebb hangvételben, esetleg elmondja, hogy ne haragudj, kavarodás volt bla-bla-bla. Még vissza is mentem volna, mert nem vagyok egy utolsó paraszt, aki ezáltal a váltó társát szívatja meg. De könyörgöm, már nehogy neki álljon följebb. Azért mert én vagyok a munkavállaló, a kis beosztott, úgyszólván a senki, attól még egy sms-t talán megérdemlek, hogy hülye gyerek ne ötre, hanem csak nyolcra gyere. Durván elgurultam azok a bizonyos gyógyszereim és minden pénzről lemondtam inkább átadtam magam a büszkeségemnek. Tudom, hogy a mai világban iszonyat nehéz állást találni és a két kezemet összetehettem volna, de úgy érzem, mindennek van határa, pláne, hogy előtte már napokig szívattak minket. Plusz kaptam egy másik állásajánlatot. Tulajdonképpen ez volt a fő motiváció, ami miatt, azt mondtam, hogy nem.

-Erről az ajánlatról csak azért nem beszélek bővebben, mert még semmi sem biztos és nem szeretnék előre inni a medve bőrére. De ahogy biztosat tudok, mindenképpen beszámolok róla.-

Mindezek hatására összeomlottam. Jelentéktelennek éreztem magam, valaki olyannak, aki nem csak a beosztott szerepében tetszeleg, hanem akit bábként kezelnek. Semmibe vesznek, hulladékként tekintenek rád. Ezt a világot éljük? Ahol a munkavállalónak nulla joga van? Amíg kedvesen bájologsz, addig te vagy a szép, kedves, meg aranyos, de ahogy mersz a hangot adni a véleményednek el vagy küldve finoman a pi*ába. Félelmetes. Tisztában vagyok vele, hogy szükségem van egy mezei állásra, mert a blogolásból jelenleg nem tudok még megélni. Egy nap szeretnék, amikor én vagyok a saját főnököm és senki nem oktat ki, de addig kénytelen vagyok valamiből fenn tartani magam. Nyilván nem is derogál, félre értés ne essék, de ez a trafik téma kellőképpen kiverte nálam a biztosítékot, annyira, hogy egyik este olyan sírógörcsöt kaptam, hogy képtelen voltam abbahagyni. Csak ültem a kádban, folyattam magamra a hideg vizet és reszkettem a sírástól. Fájt bevallanom, hogy van valami, amihez talán kevés vagyok, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok tolerálni és, hogy nem vagyok nélkülözhetetlen.

De megráztam magam, belenéztem a tükörbe és rájöttem, hogy bár én magam nem vagyok nélkülözhetetlen, de az életemben igenis vannak nélkülözhetetlen dolgok. Nem tudok és nem is akarok betűk rejtélyes világa nélkül élni és legyen akármennyire nehéz is éppen, nem mondhatok le róla. Írnom kell, mert nekem ez rendeltetett. Nem hagyhatlak Titeket sem magatokra, nem tehetem meg, hogy napokra eltűnök, mert a helyzet az, hogy napi szinten már több mint ezren olvastok, és eszem ágában sincs senkinek csalódást okozni, aki esetleg várja, hogy írok ma valamit. Borzasztóan fontos nekem, hogy ápoljam Veletek a kapcsolatot, hogy jelen legyek és nap, mint nap klaviatúrát ragadva megosszam veletek a gondolataimat.

Ráadásul a napokban felkerült a blogra, Fashion&Art kategóriában a Vasladyvel készült interjú, ami kétszer akkora látogatottságot hozott az oldalnak, mint eddig bármelyik bejegyzés. Ezt nyilván köszönhetem a Vaslady szupertitkos rajongóinak is, de ettől függetlenül borzasztóan örültem, hogy van igény az újdonságra, így mostantól egyre több interjút olvashattok majd. Mert menni kell, haladni előre, célokat kitűzve. Űzni, hajtani, azokat a bizonyos álmokat, mert vágyak nélkül mit sem ér az egész. Nem baj, ha félsz, vagy megrekedsz, csak legyen erőd tovább menni. Felállni és elviselni a pofonokat. Felszívva magad, nem törődve a nehézségekkel menetelni és végül elérni, elhinni, hogy elérheted. Soha fel nem adni, mert ez éltet, ez pörget. Mert tudjátok: hinni, nyitni, befogadni.

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=AByfaYcOm4A&w=560&h=315]