Ez az én utam!

Ma végre közel egy hét után bemerészkedtem a városba. Magam mögött hagytam kényelmes kis fotelem s bár ügyes-bajos teendőimet intéztem, ráadásul az eső is hébe-hóba eleredt mégis jól éreztem magam. Becaplattam az egyetemre, hogy az UniversityPass centerben átvegyem a megrendelt Punnany Massif EP-t. Aminek már egy hete büszke tulajdonosa lehetnék, de a helyzet az, hogy amióta spóroló üzemmódra váltottam igyekszem minél kevesebbet költeni még a buszra is, így általában egy napra tömörítem a teendőimet. A helyzet az, hogy itt az ideje lejjebb adni piszok kis elvárásaimat és elvállalni akár a proli melót is, mert ez a pénztelenség nem állapot és majd 22 évesen nem élhetek sem anyám, sem apám, sem nagyanyám nyakán. Ráadásul hajlamos vagyok mély depibe zuhanni egy-egy kilátástalannak tűnő helyzetben és se kedvem se erőm az egész nyarat a négy fal közé bezárva eltölteni. Többek közt ezért is rohantam ma el a Tudásközpontba, ahol egy állás reményében leadtam az önéletrajzomat. Egy TK-s meló még csak nem is volna proli, sőt, igazán kedvemre való lenne. Bízva bízok hát, hogy összejön, de valami most már biztosan összejön, mert össze kell jönnie! Áradó pozitivizmusomnak és a kedvemet nem szegő időnek hála érzem, hogy be fogok vonzani valami olyan melót, amiben végre picit önmagamra lelhetek.

A TK után keresztanyukámhoz vettem az irányt, – ami épp az ellenkező irányban van – hogy varázsoljon nekem egy új nyáriasabb kiadású köröm csodát. Egyébként a végeredmény pazar lett. Vagány meg miegymás. Olyan egy az egyben „petrás”. Oda fele menet végig kellett mennem a Király utcán, majd a Széchenyi téren, elhaladtam a lakat fal mellet, aztán a Szent István téren, végül a Barbakánon keresztül és közben végig azon kattogott az agyam, – miközben bömbölt a fülemben a Pécs Akutál X – hogy vajon képes lennék-e itt hagyni ezt a várost. Pécsett születtem, Pécsett éltem s bár jelenleg Pogány az otthonom, mégis részben pécsinek érzem magam. Itt jártam iskolába, itt barátkoztam, itt voltam szerelmes és csókolóztam először közkedvelten szeretett városunk legszebb terén. Apró kis zegzugai életem fontos részei, szerelmem ez a város, a csodák palotája még annak ellenére is, hogy az utóbbi időben történt egy s más, ami mást enged feltételezni. Az a bizonyos mediterrán hangulat átjár, imádom az illatokat, a hangokat, a kis kávézókat, a hangulatos romkocsmákat. Mégis bevallom elgondolkodtam, hogy szedem a sátorfám és továbbállok. Az a kényszerképzetem támadt, hogy talán a fővárosban könnyebben jutnék melóhoz, könnyebben boldogulnék. Aztán szokásomhoz hívem pro és kontra listát készítettem, ezúttal csak fejben. Mi lenne nekem Pesten? Nem ismerek senkit, nincs ott senki, akire támaszkodhatnék az első időkben, amíg felfedezem a várost. Nyilván be tudnék illeszkedni, hisz nincs gondom a kommunikációval, de mégis mi pluszt adhatna nekem egy idegen, barátok nélküli város? Boldog lennék ott? Mert akármennyire nincs jelenleg munkám és akármennyire nehézkes is az életem, itt mindennek ellenére boldog vagyok. Mert itt van a családom, a barátaim és a városom, ahol felnőttem. Engem minden ide köt.

Írni, – márpedig írni akarok, verdesni a klaviatúrát életem utolsó lélegzetvételéig – bárhol tudok. Édes mindegy, hogy Pest vagy Pécs, íróvá elsősorban a lelkedben válsz, a lakhely csak egy eszköz egy biztos pont, ahol lecsücsülvén a kis laptopodhoz stabil körülményeket teremtesz az íráshoz. Az előbb láttam a Punnany Massif – Ez a te utad videóját a YouTube-on. Érdekes, hogy pont ma került fel, érdekes, hogy pont ma kavarognak bennem ezek a gondolatok. Arról beszélnek, hogy miként jutottak el oda, ahol most tartanak, a zene szeretetéről és arról, hogy egyértelműen ez az ő útjuk. Brutális mennyire inspiráló hatással van rám a zenéjük. Miközben őket hallgatom, kiszakadok a térből és az időből és csak pakolgatom a szavakat szép sorjában egymás után, mindenfelé elvárás és kritérium nélkül.

Mert ez az én utam: írni szeretnék, megírni mindent. Az érzéseimet, a tapasztalataimat, a vágyaimat, a céljaimat. Rögös út ez, baromi nehéz, néha napján tényleg a sírás kerülget. De mégis 14 éves korom óta tudom, legbelül mindig is tudtam, még akkor is, amikor kisebb kitérőt tettem a jogi egyetem irányába, hogy ez az én utam. Az út, amit kijelöltek nekem, a sorsom, a végzetem, minden, ami kell nekem.