engedd be!

– Mindenkiben már az első napon megbízik? 
– Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne tegyem. 
– És ha az illető csalódást okoz? 
– Ahhoz is rövid, hogy megbánjam.
(Ezel – Bosszú mindhalálig c. film)

Tegnap este békésen üldögéltem a szobámban, tulajdonképpen már éppen lefekvéshez készülődtem, amikor észrevettem, hogy kaptam egy levelet. A feladó láttán, esküszöm egy pillanatra megállt bennem az ütő. Nem hazudok, percekig meg sem mertem nyitni. Egy olyan valakitől kaptam levelet, akivel egyértelműen érdekellentét áll fenn kettőnk között, egy hapsi miatt. Ami nyilvánvalóan értelmetlen és gyerekes, de mi nők már csak ilyenek vagyunk, ha egy paliról van szó ráadásul egy vonzó és szexis paliról. Vettem egy mély levegőt, leküzdöttem a félelmem és kinyitottam a levelet. Csak ámultam és bámultam, konkrétan pofán kellett csapjam magam, hogy elhiggyem, amit látok.

A levél tartalma röviden annyi volt, hogy bár tudja, mi sosem voltunk és sosem leszünk barátnők, – ez a fentebb említett érdekellentétből fakad – de szeretné elmondani, hogy olvasta néhány írásom és gratulál hozzájuk. Hozzátette, hogy reméli sikerül beteljesítenem az álmom és a majdani könyvemet elsőként fogja megvenni.

Csak ültem az ágyon és belém fagyott a szó, szerettem volna rögtön válaszolni, de beletelt egy kis időbe mire feldolgoztam a látottakat. Az igazság az, hogy a múltban többször fordult elő, hogy félreértésekből fakadóan úgy tűnhetett én utálom vagy megvetem őt, mindenesetre valahogy mindig sikerült tisztázni a dolgokat. Ennek ellenére emiatt a bizonyos srác miatt tényleg nem találtuk soha igazán a közös nevezőt. Persze tudom, hogy ez teljesen természetes, a nők világa rendkívül bonyolult, de egy valamiben sziklaszilárdan biztos az összes: gyűlöli, ha ahhoz nyúlnak, ami az övé, vagy amit az övének hisz. Ma már tudom a srác sosem volt az enyém, mégis dührohamot tudtam volna kapni, amikor tudomásomra jutott bárkivel a viszonya. Lehetett ez a történetben szereplő lány vagy bárki. Pedig az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy eme lány volt messze a legnormálisabb azok közül, akit ismertem csapodár „szerelmem” viszonyai közül. Neki volt (van) az enyémhez hasonló humora, felfogása, temperamentuma, és ha jól belegondolok optimális esetben, ha rendezett körülmények között ismerjük, meg egymást nem tartom kizártnak, hogy jóban legyünk. Az élet azonban nem ezt szánta nekünk, éket vert közénk egy férfi formájában. Ezzel persze nincs is semmi baj, hatalmi harcokra szükség van az életben, anélkül nincs motiváció nincs kaland.

Mára már túl vagyok ezen a bizonyos férfin. Rádöbbentem, hogy egy hatalmas idióta voltam, egy ostoba kislány, aki elhitte a szép szavakat, holott a lelke mélyén tudta, hogy nem igazak. Kettejük közt sejtelmem sincs, jelenleg mi van és őszintén szólva nem is érdekel, hisz nem tartozik rám. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy iszonyú erőre vall, hogy megírta nekem ezt a levelet. Őszintén megírta, – idézem: legyőztem női hülyeségeimet- amit gondol, még annak ellenére is, hogy garantáltan nem vagyok a szíve csücske. Tisztelem és becsülöm ezért, ráadásul hatalmas boldogság volt számomra. Válaszolva neki, elmondtam, hogy el sem tudja képzelni mekkora öröm nekem az efféle pozitív visszajelzés és, nagyon örülök annak, hogy írt, emellett pedig megnyert egy tiszteletpéldányt a jövőbeni könyvemből. 🙂

Bárcsak több olyan ember lenne, mint ő. Bárcsak többen mernék felvállalni az őszinte véleményüket, legyen az jó vagy rossz. Bárcsak mindenki képes lenne a szemembe mondani a frankót, nem pedig engem megkerülve osztana a hátam mögött.

Tény, hogy igaza van: mi sosem voltunk és valószínűleg sosem leszünk barátnők, de a helyzet az, hogy több éves barátaimmal, több tíz éves barátságokkal ellentétben, ő minden ellenszenve vagy szeszélye ellenére képes volt őszintén kimondani, amit gondol. Számomra ez pedig mindennél többet jelent.

A tegnapi események hatására ma egész nap erőteljesen kattogott az agyam. Rájöttem, hogy változtatnom kell a hozzáállásomon. Igyekeznem kell nem első nekifutásra megítélni az embereket. Esélyt kell adnom, esélyt kell adnom arra, hogy új embereket engedjek be az életembe. Legyen az egy új barátság vagy egy új szerelem. Nem élhetek ilyen reménytelenül, bizalmatlanul, nem sanyargathatom a lelkem, mert előbb-utóbb meghalna. Az álmaimba vetett hitem mellett meg kell tanulnom hinni az emberekben is, mert végső soron azért vagyunk fejlett társasági lények, a kommunikáció csúcsa, hogy éljünk is ezzel az adománnyal.