karma, bitch!

“A sors talán azt akarja, hogy sok nem megfelelõ emberrel találkozz mielõtt megismered az igazit, hogy mikor ez megtörténik igazán hálás legyél érte.”
( Gabriel García Márquez)

Semmi sem történik véletlenül. Sosem hittem abban a képzelgésben, hogy létezik a véletlen. Szerintem igenis minden okkal történik, minden mindennel kapcsolatban áll. Tegnap este ez hatványozottan igaz volt, a karmám működésbe lépett és úgy döntött egy egyszerű, ámde velős megsemmisítési tervet eszel ki ellenem.

Néhány hónapja letöltöttem egy bizonyos hívásblokkoló alkalmazást a telefonomra, aminek a funkciója valóban semmi egyéb, minthogy a feketelistára helyezett egyének hívásait nem továbbítja nekem. Eltűntet egy rejtett kis világba, a személy pedig hiába kapálózik állandóan csak a „foglalt” sípolást hallja a vonal túlsó végén. Erre nyilván szükségem volt egyéb okoknál fogva. Ki szerettem volna iktatni az életemből bizonyos embereket, ezt pedig tudtam csak akkor vagyok képes megtenni, ha nem értesülök arról, hogy kerestek. Valójában fogalmam sincs, hogy kerestek-e, mert a beállítások menüpont alatt kiikszeltem az „azért kérek értesítést a hívásról” opciót is, így végleg elszeparáltam magam még a lehetőségtől is, hogy ezek az emberek elérjenek. Csakhogy az örök klasszikus Anna&the Barbies szerzemény sorait idézzem: „Nem fogadok se hívást se sms-t, se tőle, szerelemmentesítek most egy kis időre!” Nos, a rendszer tökéletesen működött telefonom tegnapi túlterheltségig, ugyanis szegény már végső elkeseredésében helyért könyörgött, tekintve, hogy mindenféle felesleges alkalmazásokkal tömöm meg annak ellenére, hogy kis kapacitású, no name android szoftverrel működő szappantartóról beszélünk. Végig futottam az alkalmazásokon és nem kevés mérlegelés után arra a következtetésre jutottam, hogy a hívásblokkolóm foglalja a legtöbb helyet, így könnyes búcsút vettem tőle, evvel visszatérve a társadalomba, megadva a lehetőséget, hogy ismét az elérhető kategóriába tartozzam. (Megjegyzés: letörölhettem volna a Facebook Page Manager alkalmazást is, de a fenébe is azon keresztül másodpercek alatt tudok posztolni a facebook oldalamra, várakozás nélkül, nem kell használnom a böngészőt és ténylegesen lerövidültek a posztolásra szánt perceim. 🙂 )

Este névnapi buliba voltam hivatalos. Puccba vágtam magam, legalábbis önmagamhoz mérten és elhatároztam, hogy mivel több irányból meg lehet közelíteni a helyet, én összekötöm a kellemest a hasznossal és meglesem az új köntösbe bújtatott volt törzshelyemet. Gondoltam hátha ott vannak a régiek közül valakik. Tulajdonképpen csak egy valaki, aki miatt azt a bizonyos hívásblokkolót beszereztem. Eszem ágában sem volt bemenni, azt sem akartam, hogy bárki észrevegyen, de kedvem támadt egy kicsit leskelődni. Kíváncsi vagyok ez a helyzet. Ám ekkor az én kis drága szappantartóra emlékeztető, no name, android szoftverrel működő telefonom úgy döntött fellázad ellenem, egyik pillanatról a másikra bemondta az unalmast, kikapcsolt és az istennek sem volt hajlandó visszakapcsolni. Evvel elérve, hogy kénytelen legyek elmenni a másik irányba, hisz így sehogy sem tudtam felhívni az unokatesómat, hogy ne náluk, hanem a helyszínen találkozzunk. Azt gondoltam végleg felmondta a szolgálatot, kész vége, vehetek új telefont. Ma azonban abban a pillanatban, ahogy hazaértem, mintha csoda történt volna feltámadt hamvaiból és új életre kelve órák óta tökéletesen működik. Normális dolog ez kérem szépen? De tuti biztos száz százalék, hogy nem véletlen.

Egyébként a buli szuper jó volt. Bár az alkoholhoz fűződő viszonyom azt kell, hogy mondjam változatlan: erősen ellenzem. Három hónapja, amikor úgy döntöttem nem pusztítom tovább a szervezetem, tulajdonképpen tényleg leszoktam, egy két pohár rosénál többet nem igénylek, ám tegnap követelték, hogy tartsak lépést. Nem tartottam. A két vodkaszódám felét se ittam meg és talán két whiskey-vel kevert almalét sikerült magamba erőszakolnom, kínok közepette. Ettől függetlenül a hangulatom remek volt. Táncoltunk, énekeltünk, tomboltunk. Az egész a Bazi nagy görög lagzira hajazott. Felsorakoztak a klasszikusok…Republicon át, a Hip Hop Boys-on keresztül egészen Fenyő Mikiig volt itt mindent. Ahogy a csövön kifért énekeltük, hogy „Azok a boldog szép napok ég veled, te nem tudod milyen jó nélküled”  és tényleg hatalmasat mulattunk.

Nyilván, mint minden bulin, ahol az illuminációé a fő vonal, előkerültek a nagy igazságok, a hatalmas életbölcsességek. Mégis valaki kimondta, kimondta, amit hónapok óta nem tudtam igazán megfogalmazni. „Az ember, akibe szerelmes vagy, nem biztos, hogy az, az ember, akivel le tudnál élni egy életet. A szerelem és a tisztelet lássuk be, nem ugyanaz.” Gondolkodóba estem és rájöttem, hogy nyilván a karmám sem véletlenül szólt tegnap közbe.  Két hónap kitartás után nem engedhette, hogy visszazökkenjek, meg akart tartani erősnek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már nincsenek érzéseim, mert nyilván vannak, de azt is tudom, hogy csak akkor zárhatom le, ha jó darabig nem látom. Nem tudom mit szán kettőnknek az élet, lehet, hogy ennyi volt és viszontlátásra. Majd az idő és a sors eldönti. Mert ha két ember összetartozik, végül úgyis egymásra talál, és bár nem kergetek hiú ábrándokat, de a végzetben épp annyira hiszek, mint amennyire a véletlenben nem.