a szerencse lánya

“Az élet lutris, mint a cápákkal fürdőzés. Jobb pillanatainkban elhisszük, hogy megúszhatjuk.”
(Vavyan Fable)

Ígértem egy beszámolót, a mai tízmilliószoros napról. Az igazat megvallva viszont úgy tűnik engem ma kifelejtettek a szórásból. 🙂 Sokkal inkább volt szerencsém tegnap, meg tegnapelőtt, sőt még azelőtt is, mint ma. Nyilván nem tragédiaként élem meg, de mindenesetre kellemetlenül érintett, hogy a munkához szükséges tüdőszűrőt nem volt módom ma elintézni, mert kicsit el lett bénázva a beutalóm. Ezt csak tetézte, hogy a Lánc utcából kerek tíz perc állt a rendelkezésemre, hogy leérjek a paraszthoz, amit természetesen futva tettem meg, a cuki topogós cipőmben, amit megközelítőleg háromszor hagytam le, csak éppen nekem vissza kellett fordulnom érte és a nem szőke herceg hozta utánam. Csak, hogy az élményt magasabb szintekre emeljem átrohantam az egyik piros lámpán, ahol centiken múlt, hogy nem hajtottak át rajtam…na még csak az kellett volna. Munkakezdés előtt pár nappal jól elüttetni magam, mert idióta módjára rohangálok a belvárosban, elveimmel ellenkezve, de a busz után. Hát nem volt kedvem két órát várni a következőre, na, ennek érdekében pedig beáldoztam két kulcsfontosságú elvem egyikét, mi szerint pasi és busz után nem futunk. Ezennel ez utóbbi sikeresen lekerült a listáról. Bár talán a napi szerencsém, hogy felerősített gondolataimnak hála épségben, ugyan fáradtan, de épségben és élve értem haza. Betoltam az ebédet, aztán kidőltem. Aludtam kemény egy órát…optimális esetben nem szabadott volna álmosnak lennem, de reggel négy óta a plafont bámultam ismeretlen okokból.  Alighogy kinyitottam a szemem jól összevesztem apámmal szintén ismeretlen okokból. Nálunk ez ilyen vissza-visszatérő jelenség, hogy üvöltünk egymással egy sort, mert amikor két oroszlán egymásnak feszül, annak nyilván ordibálás a vége. Cél nélküli, ok nélküli, megmagyarázhatatlan visítás, amiben bár mindketten sérülünk, de se ő se én nem adjuk alább a fene nagy büszkeségünket. Mert abból aztán kaptunk mindketten bőven sokat az Atyaúristentől. Makacsul kötjük az ebet a karóhoz és a legtöbb esetben egyikünknek sincs igaza, de a békesség kedvéért azért üvöltünk a másik arcába. Ma többnyire csak én kiabáltam, de hozzá kell tennem ez egyedi és kirívó eset. Mindenesetre duzzogva és bőgve felvonultam a szobámba és vállon veregettem magam, hogy „jól van, nagyszerű, tényleg úgy viselkedsz basszus, mint egy 22 éves. Inkább tűnhettem az adott szituációban 16-nak, de képtelen vagyok néha kontrollálni a dühömet, de pozitívan nyugtázom, hogy legalább önkritikám van. Sértődötten összeszedtem a cuccaimat, újra ember varázsoltam magamból, mert a szétfolyt fekete szemfestékemnek hála éppen úgy néztem ki, mint akit jól elkaptak egy menetre. Bekucorodtam a fürdőbe, megmostam az arcom, feldobtam egy laza sminket – ahogy apa mondaná – felöltöztem, majd átbattyogtam a bölcsibe, hogy lebeszéljük a hétfői kezdésemet, majd felszálltam a buszra és bejöttem a mamihoz. Lenyugodtam, hallgattam a Mary PopKids üdítő zenéjét, közben pedig tovább olvastam Ana Bognaro Erasmusos történetét. Visszatért belém a pillanatokra elveszett életkedv és miközben írom ezt a bejegyzést rá is eszmélek, hogy lehet mégiscsak ad nekem valamit ez a tízmilliószoros nap, mert ma több hónap után végre találkozom egy kedves barátnőmmel, akit bár első körben jól le akartam szúrni eltűnése miatt, de a helyzet az, hogy azon kevés emberek egyike, akikre valamiért képtelen vagyok hosszútávon haragudni. Hiába ez a fránya szeretet dolog ilyen turpisságokat művel. ÓÓ..a hétvégén pedig elkészül az interjú a Pink Lemon Fashion lányaival, addig is böngésszétek az oldalukat és szerezettek be egyedi tervezésű táskákat, pólókat, párnákat. Szépséges veszekedés mentes hétvégét! 🙂 [youtube=http://www.youtube.com/watch?v=Nee_3fkBEcU&w=560&h=315]