„Mami mindig mondta, hogy nem kell fejjel rohanni a falnak. Majd jön, akit keresek, ha akar. Annyira akartam a lényeget, hogy kiugrott a kezeim közül, és a nagy kapkodásban elfelejtettem, hogy valójában én mit akarok, én ki vagyok. A boldogság közel van, itt van az orrunk előtt, csak nem látjuk.”
Annak idején, tízes éveim derekán, tán éppen a megjelenés évében láttam – sőt azt hiszem még moziban – a Rácz Zsuzsa regényéből készült, magyar Bridget Jones-ként is emlegetett, Állítsátok meg Terézanyut! című magyar filmet. Akkoriban baromi okosnak és humorosnak tartottam magam, sőt szentül hittem, hogy meg fogom váltani ezt a kibaszott világot. Minden áldott nap abban a hitben keltem ki az ágyból, hogy tökéletesen tisztában vagyok magammal. Ismerem testem és lelkem kívülről-belülről. Ráadásul szerelmi kérdésekben is rendkívül tájékozottnak tartottam magamat pedig egyetlen kapcsolatot sem tudhattam éppenséggel magaménak.
Ettől függetlenül meggyőződésem volt, hogy tízen x évesen úgy ismerem a palikat, mint a tenyeremet és, hogy számomra az Állítsátok meg Terézanyut! az ég adta egy világon semmi újat nem közöl. Még könyv formában is elolvastam miután láttam a filmet és a továbbiakban sem tántorítottam el magam attól a nyilvánvalóan téves gondolattól, hogy nekem ez semmi klasszikus értelemben vett újat nem mond. Egy átlagos szingli problémának tituláltam a Hámori Gabi által megformált Kata csetlés-botlását, keszekusza jellemét. A franc se gondolta volna, hogy e mögött sokkal mélyebb a pszichológia.
SPOILER Jut eszembe pszichológia. A napokban épp azon morfondíroztam csak úgy kíváncsiságból felkeresek egyet. Hátha neki sikerül rendbe szedni az én keszekusza életemet is. Aztán rájöttem, hogy inkább költöm a pénzem valami értelmesnek látszóra. Zum beispiel vettem egy laptopot, amin most már játszi könnyedséggel csapkodom a klaviatúrát.
SPOILER VÉGE
No, visszakanyarodva. Gyerekfejjel nyilván nem is érthettem a Katában lezajlódó folyamatokat. A félelmét nem érhettem, a láthatatlanságtól való rettegéséről fogalmam sem lehetett. A bizalmatlan és szorongó énjéről pedig már nem is beszélve. Holott a film illetve a karakter alapvető jelleme jóval többet árul el, mintsem egy egyszerű harmincas szingli mindennapos problémáit. Persze most jön az, hogy, na de most HUSZONHÁROM évesen biztosan átmentem kurva okosba és máris képes vagyok ép ésszel felfogni mennyire borzasztó érzés egyedülállóként tengetni magányos hétköznapjaimat. Amúgy erről szó nincs, jelen helyzetemet inkább átmenetinek titulálnám semmint borzalmasnak. Úgy érzem ennyi féle évesen még nem csúsztam le semmiről és még kifoghatom azt a bizonyos aranyhalat, akit anyámék csak potenciális pasi, férj majd apajelöltnek definiálnak. Bár úgy cirka két hónappal ezelőtt fennhangon visítottam, hogy márpedig én ebben a büdös életben nem megyek hozzá egyetlen faragatlan tuskóhoz sem, mert fajtájukat tekintve csak az átbaszáshoz értenek. Persze itt kell tisztelet kapnia azoknak a bizonyos kivételeknek, amiről sokáig azt hittem legenda, de állítólagos intellektuális lényként el kell ismernem vereségemet és belátni, hogy igenis – még ha ritka is, mint a fehér holló – de létezik a férfi társadalomnak egy olyan kis szegmense, aki nem a féreg és csótány kategória metszetében helyezkedik el. Ja, igen, visszatérve Katára és az ő lelki válságára. Se pasija, se munkája csak egy drogos öccse, akit mindenáron meg akar menteni, hogy legalább egy kicsiny pillanatig jelentőségteljesnek higgye magát. Azt hiszem ez a történet sarkalatos pontja. Legalábbis saját szociális helyzetem szempontjából. Mert akár HUSZONHÁROM vagyok, akár nem végre megértettem ennek a filmnek a lényegi mondanivalóját és ehhez biz arra volt szükség, hogy átéljem azt a kínt, amikor se pasim se melóm, bár az öcsém hál’ istennek nem drogos, de amikor két építőkocka hiányzik az elcseszett kis életedből kénytelen kelletlen, de neki állsz, megmenti mindenkit, aki csak él és mozog. Vagy inkább megiszol egy üveg jó minőségű rosét, hogy elfejtsd azokat a bizonyos kérdéseket. Egy évig voltam munkanélküli és alpári vagy ne alpári, de ki kell mondanom, hogy kibaszottul jelentéktelennek és eszméletlenül kicsinek éreztem magam. A helyzet fényén nem sokat emelt az sem, hogy pasi fronton sem állt túl fényesen a szénám. Veszettül szerelmes voltam az tény, de hogy ezt kb. a kutya nem viszonozta az olyan biztos, ahogyan most itt ülök. Aztán, hogy „oraveczi” fordulattal éljek elkezdtem pozitívan gondolkodni, meglátni a jót és bevonzani egy klassz állást. Félre a tréfával egy év sikertelen próbálkozás után bár némi önbizalomra nyilván szükségem volt, de éppen itt volt az ideje, hogy becsússzon valami normális fizetőképes álláslehetőség. Akkor kerültem a napközibe, így a továbbiakban azt hiszem mellőzőm is a káromkodást, bár erősen kétlem, hogy a csöppségek éppen az én blogomat olvasnák, ettől függetlenül a jó példa érdekében iktatom a fentebb említett szavakat, már csak azért is, mert élőszóban kb. soha nem használom őket, de mint feltűnt az indulataimat blogom hasábjain vezetem le. ÁLTALÁBAN. Egyébként talán éppen ez a baj velem. Az indulataim. Ugyanis munkám hiába van. Hiába dolgozom és írok állandóan, mégsem vagyok kerek egész. És nem kifejezetten azért, mert nincs párom, inkább azért, mert állandóan azon studírozom, miért választok mindig rosszul?! Miért nem vagyok képes csak egyetlen egyszer beleszeretni valakibe, aki a jófiú kategóriát erősíti vagy elérhető. Hiszen vagy egy teljességgel rossz srácot választok vagy az illető éppenséggel házas. Bizony, ugyanis kezdek abban a korcsoportba lépni, amikor a velem egykorú vagy néhány pár évvel idősebb palik már bizony elkötelezték magukat, ráadásul egy másik nő oltárán.
Gyerünk, Petra dobd már félre az önsajnálatot! Félre értés ne essék, nem sajnálom én magam, de bízva bízok, ember lévén legalábbis más választásom nagyon nincs és, ha a cél úgyis a halál az élet pedig folytonos küzdelem, akkor vérbeli oroszlánként nem adhatom fel. Ugye? Ráadásul nem vagyok én sem Terézanya. Éppen elég meló megmenteni saját magamat, vállalni a felelősséget a hibáimért, nem kell még mások gondját-baját is a nyakamba vennem. Nyilván nem arról van szó, hogy nem nyújthatok segítő jobbot a rászoruló kedves kis barátaimnak, de a görcsös akarás, hogy segítsek valakin inkább kompenzálni, elkendőzni kívánja a cudar valóságot. Itt az ideje, hogy megállítsam a bennem tomboló Terézanyut és végre elkezdjek élni!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: