A kérdőjelek, amik sosem hagynak nyugodni

Persze feltehetném magamnak a kérdést, hogy mégis miért bonyolódtam ebbe ennyire bele, de igazából erre nincs magyarázat, mert ez egész egyszerűen ösztönös. Van, amikor ösztönösen érzed, hogy na ez a valaki igazán megmozgat benned valamit és bár tudod, hogy akár rossz vége is lehet, de akkor is fejest ugrasz bele, mert szeretnéd bebizonyítani saját magadnak is, hogy tévedsz.

Az elmúlt egy hónapban nem csináltam semmi mást, mint válaszokat kerestem sok ezer miértre. „Miért hagytál el?” „Miért hazudtál?” „Mitől jobb az a másik, mint én?”. Persze ezekre a kérdésekre sosincs igazán válasz, de valakinek, aki állandóan agyal, akinek állandóan pörög az agya, mint én is és nem kap válaszokat, akkor abba a szó szoros értelmében beleőrül. Mit beleőrül, teljesen elmennek neki otthonról. Próbáltam erős lenni. Az isten lássa a lelki világomat, hogy én minden áldott nap megpróbáltam erős lenni, de egyszerűen az elmúlt időszakban kizárólag azt éreztem, hogy kihúzták a lábam alól a talajt. Megsemmisültem. És nem kizárólag azért, mert az ember, akit egyébként megszerettem azt mondta, hogy ennyi és nincs tovább, hanem azért is, mert egyedül voltam, mint a kisujjam. Tudom, tudom ezt már sokszor leírtam mostanában, de muszáj magamnak is újfent visszaigazolnom a klaviatúrámon keresztül, mert írás közben érzem egyedül azt, hogy még nem ment el teljesen az eszem. Ugyanis a napokban többször is azt éreztem két sírva toporzékolás között, hogy na bassza meg, most aztán tényleg elment teljesen az eszem. Egy-egy ajtócsapkodás és ordibálást után közvetlenül, ami még vegyült némi pánikkal is tényleg teljesen biztos voltam benne, hogy ennyi megkattantam teljesen és legközelebb Kispálék nem Emeséről írnak majd nótát, hanem rólam. Bár nem tudom, hogy az Emese most már indul a buszod klasszikot lehet-e bárhogyan is überelni.

Szó mi szó tényleg azt hittem, hogy a megkattanás határán állok vagy már éppen át is léptem azt, ugyanis minden egyes alkalommal, amikor már azt hittem, hogy nem érhet meglepetés, akkor bakker mégis csak történt valami, ami megint berántott a mélybe. Persze tudom, hogy sokkal hajlamosabb vagyok a depresszióra, mint egy átlag ember, de akkor is a gödör alján kapirgálni, már mit ne mondjak kurva unalmas. Nyilván én is tehetek róla, mert meg kellene ráznom magam úgy istenesen és azt kiabálni – persze csak képletesen – hogy most igenis mindenki megbaszhatja és ahogy eddig is túléltem, úgy ezután is túl fogok, de amikor az önértékelésed olyan kicsinek érzed, hogy még arra is külön erőt kell venned, hogy elindulj munkába na akkor már azért elég bizonyos, hogy valami nem stimmel száz százalékosan. Aztán persze ott van a másik véglet is, hogy legalább munka közben tényleg jól érzem magam és kiteljesedhetek, mert kb az az egyetlen hely jelenleg, ahol nem kapok sikítófrászt és ahol nem érzem azt minden kibaszott másodpercben, hogy meg akarok halni. Persze alapvetően nincsenek öngyilkos gondolataim, mert a fránya egom miatt még mindig szeretem annyira ezt a kurva életet, hogy semmiért nem adnám fel, de most mégis olyan hosszúnak és nehéznek tűnnek az egyedül töltött napok, de még az órák is. Ha csak néhány órát egyedül vagyok rám jön a félsz és megint neki állok agyalni, hogy miért hogyan és mikor ment annyira tropára minden, hogy most ahhoz is külön kérvényt kell benyújtani magam felé, hogy elmenjek lezuhanyozni.

Miközben tudom, hogy én ennél sokkal erősebb vagyok és Tőle sem várhatom el, hogy minden alkalommal összeszedjen a metlakiról, amikor éppen totálba kiborulok. Mert akármi is történt és akármennyire is kurvára haragudnom kellene rá, egyszerűen nem tudok, mert még mindig ő az, aki mellettem áll és segít, ha baj van. De egy szép napon tudom, hogy be fogja dobni a törölközőt, mert a velem járó nehézség és herce hurca egy idő után mindenkinek túl sok. Általában még én is túl sok vagyok magamnak, nemhogy még másokat is terheljek a szarakodásommal. Persze közben azt is tudom, hogy egy reggel majd felkelek és az egész már csak rossz emlék lesz, de abban nem vagyok biztos, hogy az érzést valaha meg fogom-e tudni szüntetni, amit iránta érzek. Mert ez valami egészen másféle érzés, mint amilyeneket korábban produkáltam. Nem tudom, hogy volt-e valaha bárki, aki ennyire ismert, – főleg ilyen rövid idő alatt -, aki tudta mindig, ha valami bajom van és, aki akkor sem engedte el a kezem, amikor én már szinte könyörögtem, hogy húzzon el a francba. Nem tudom, hogy lesz-e olyan nap, amikor már nem fog hiányozni vagy amikor azt tudom mondani, hogy már nem szeretem. Ő nem csak az a férfi volt, akit szerettem, hanem barát és társ is egyben, akire fel tudtam nézni, bár szerintem ezt ő nem hiszi el hiába is koptatom már kvázi véresre e téren a szám. Előtte nem kellett őszintétlennek lennem, nem voltak titkaim, soha nem éreztem azt, hogy bármit is el kell rejtsek előle. Eleve azért nem, mert a pofámra van írva és ő azonnal látta, ha gáz van másfelől pedig azért, mert úgy éreztem megoszthatom vele. Szörnyű nehéz és paradox helyzet ez, mert azt éreztem és hittem, hogy ő ugyanígy van, aztán seperc alatt vált semmivé minden hitem. Éppen ezért nem tudom, hogy valaha ez a hit visszatér-e és lesz még ebben az életben valaki, aki iránt ilyen vagy akár csak hasonló érzéseket fogok tudni táplálni. Persze most lehet szentimentálisnak definiálni vagy azt mondani, hogy túldrámázom, de szerintem ez inkább a feltétel nélküli szeretetről szól, amit én most odaadtam valakinek, de nem tudom, hogy cserébe mit kaptam. Vagy mit nem kaptam. Kérdőjelek, kérdőjelek mindenhol….